2015. június 11., csütörtök

Nepál, Annapurna-kör - kalandtúra a földrengés ideje alatt





Az indulás reggelén a 8-9 kilós táskával a hátamon azon filóztam, hogy vajon túl sok, vagy túl kevés dolgot pakoltam be. Vajon elég lesz két zokni három hétre? Baj, hogy végül mégsem tettem be széntablettát? Milyenek lesznek a többiek? Tényleg -10° lesz a hágón? A nagy hóban fel tudunk majd menni?
Hamarosan kiderül.
A három hetes útra egy nyolc fős csapat szerveződött össze. Ricsi, Vikke és én budapestiek vagyunk. A többiek Móni, Réka, M.Bea, N.Bea és P Szlovákiában élő magyarok.


Ricsivel a Keleti pályaudvaron volt a megbeszélt találkozó. Hosszan köszöntünk el párjainktól, majd felszálltunk a Pozsonyba induló vonatra.
Szlovákia fővárosának repterén csápolva fogadtak minket a többiek, felismerték, hogy útitársak vagyunk, túracipőben, nagy hátizsákkal érkeztünk.
Vikke híján, akivel majd csak Nepálban találkozunk, teljes lett a csapat. Mindenki bemutatkozott mindenkinek.
Úgy szerveződtünk össze, hogy korábban mindenki ismeretlen volt a másik számára. Bíztunk abban, hogy a hasonló érdeklődési kör miatt ki fogunk jönni egymással. Ez később be is igazolódott.

Az út első közös izgalma a check-in pultnál ért minket, mert kérték azon bankkártyák felmutatását, amikkel a jegyeket vettük. M.Bea nem hozta el, otthon hagyta. Mázli, hogy közel lakott a reptérhez, fél óra alatt utánahozták, és utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz.
Tanulság: Jól nézzetek utána, hogy a bankkártyákat fel kell-e mutatni, mert tőlem már többször is kérték.

Öt és fél óra repülés követően érkeztünk Dubaiba. A hideg repcsiből kiszállva nagyon rövid ideig élvezhettük a jólesően meleg sivatagi levegőt, mert perceken belül a terminálban hat órányi vacogás vette kezdetét. Minden ruhánkat magunkra vettük.


Sosem adom fel az összes cuccomat a poggyászban, mert sajnálnám, ha eltűnnének a drágább darabok a egész hátizsákkal együtt.
Az aggodalom jogos volt, N.Bea szomorúságára Kathmanduba egy csomaggal kevesebb érkezett. A reptér leginkább egy fekete lyukhoz hasonlítható. Mindent elnyel.
A csomagok a szalag mellett félredobálva, meleg van, kiabálás, tömeg, óriási káosz... megérkeztünk Nepálba :).


Kathmandu

Vikke a kijáratnál várt minket. A bemutatkozás nem ment zökkenőmentesen, sehol sem tudtunk megállni, valaki mindig arrébb hessegette a csapatot. Nincs nyugalom, nincs megállás.


Az immáron teljes, nyolc fős csapat két minibusz-taxiba fért be. Megcéloztuk a belvárost.
A közlekedés valami hihetetlen. Ahhoz tudom hasonlítani, mikor lezuhan a földre egy méhkaptár, és több száz méhecske elkezd össze-vissza cikázni a levegőben.
Csodálkoztunk, hogy senkinek se esett baja, senki sem halt meg szemünk láttára.
Az autók, minibuszok, teherautók (itt kicsi, színes, feldíszített teherautók vannak), gyalogosok, biciklisek, millió motoros láthatóan semmilyen szabályt sem követve próbál eljutni céljához. Elsőbbsége az erősebbnek, bátrabbnak van. Mindenki folyamatosan nyomja a dudát. Na és még ott vannak a tehenek, amik szabadon bóklásznak az utakon.
Ezt a káoszt elnézni, sőt részese lenni hatalmas élmény. Döbbenetes, ugyanakkor izgalmas és szórakoztató.

A szállásunk Thamel városrészben van. Általában ide jönnek az országba érkező túrázók. Kis, pici szűk utcák, tele túra és szuvenírboltokkal. Ha úgy érkezel Nepálba, hogy nem hoztál magaddal semmit (vagy a légitársaság elhagyta a csomagod), itt rövid idő alatt olcsón beszerezhetsz mindent. Szinte minden túracucc hamisított. A fake cuccok kb. tized annyiba kerülnek mint az eredetiek, viszont a minőségük nem tized annyira rossz. Vannak ruha és felszerelés kölcsönzők is. Sokan nem hoznak túrabotot vagy hálózsákot, hanem itt bérelnek. Legolcsóbbak a használt ruha boltok, ahol vehetsz, de el is adhatsz a túra befejeztével olyan dolgokat, amikre úgy gondolod, már nem lesz szükséged, nem cipelnéd haza, vagy táskádban inkább szuveníreknek adnád át helyüket.

Ledobtuk hátizsákjainkat a szálláson, a White Lotusban. Éppen nem volt áram, mert időszakosan kikapcsolják a városban spórolás miatt. A tulaj szólt, jelezzük, ha zuhanyozni szeretnénk, mert akkor visszakapcsolja nekünk. Pfff...poén, ezt is megszokjuk hamar.
Átöltöztünk nyári cuccba (27°, napsütés), és nekivágtunk felfedezni Kathmandut. Kipróbáltuk a helyi konyhát. Az étlapról Vikke elmagyarázta mi mit jelent.

Momo

A gasztromániás ismerősöknek összeírtam a legtipikusabb helyi ételeket:
    Dal Bhat: lencse, rizs, és zöldségek alkotta bőséges tál, amit többször is utántöltenek.  
    Momo: hússal, zöldséggel vagy sajttal töltött tészta batyuk, amit sütve vagy gőzölve készítenek.
    Fried Rice: zöldséggel, hússal (csirke, marha, bárány) vagy tojással készített pirított rizs.
    Chowmein: zöldséggel, hússal vagy tojással készített tészta étel.
    Thukpa: tésztás leves, amibe szintén húst, zöldségeket vagy tojást kérhetünk. 
    Peanut Sadheko: mogyoró saláta (friss paradicsom, vörös- és fokhagyma...)
    Paneer Butter Masala: jellegzetes helyi, a fetához hasonlító sajtból készült étel.
    Samosa: fűszeres krumplival/babbal/csicseriborsóval töltött batyu.

Dal Bhat

Samosa

             
Fried rice
Menta és gyömbér tea


A mai program megnézni a város szélén fekvő Majom Templomot. Az oda vezető út során, a központtól távolodva egyre nő a szemét, és egyre több a szegény ember.
Rengeteg a koldus, az anyja karján lógó, koszos arcú kicsi csecsemőtől kezdve a már járni képtelen, vak idős emberekig. A kóbor kutyák között fekvő, üszkösödő lábú szomorú arcok kérlelnek, nyújtogatják kezeiket egy kis apróért, vagy bármiért, amit oda tudsz adni.
Eddig Ázsia egyetlen országában sem tapasztaltam ekkora nyomort.
Ezt is látni kell, ez is a Nepáli valóság része.

Úton a Majom templomhoz



A tisztán száradó ruhák alatt szemét, és kóbor kutyák
 
A folyó vize szeméttömegen hömpölyög; egyáltalán nem tisztelik a természetet

A Swayambunath Sztupához 365 lépcsőfok vezet fel, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a városra. Mindenütt mantrákkal teleírt színes imazászlók lógnak. A piros a tűz, a sárga a föld, fehér a levegő, zöld a természet, a kék pedig a vizet jelképezi. Megpörgettük az imakerekeket, és benéztünk sok kis templomba. Gyönyörű, varázslatos hely.

A gyönyörű fehér Swayambunath Sztupa, alatta imakerekekkel.



 



Ha esetleg még valakinek filmes fényképezőgépe lenne :).







Este Vikke kedvenc helyén vacsoráztunk. Az étterem tulajdonosa korábban a kalkuttai nyomornegyedben volt utcagyerek, onnan küzdötte fel magát. Nyitott egy saját éttermet Kathmanduban.
Meghitt, kedves hely. Spórolás miatt kikapcsolták az áramot, így gyertyafény mellett fogyasztottuk el vacsoránkat. Közben folytattuk az egymással való ismerkedést, sztorizgattunk, jól éreztük magunkat. Élveztük a nyugalmat, a meghittséget és a finom, új ízeket.

Balról jobbra: Réka, Vikke, Ricsi, Móni, én, N.Bea, M.Bea. A fotót P készítette, köszönjük neki :)                 


A második napra elmúlt a jetlag, 5.30-kor keltem. Éppen volt áram, bedugtam tölteni a mobilomat.
Még mindenki aludt, csendben kisurrantam a szobából. A recepciós fiú a kanapén egy takaró alatt csendesen szundikált. A bejárati ajtó egy fa keresztpánttal, és az ajtónak fektetett lábtörlővel volt eltorlaszolva. Nehezen sikerült 20 cm-re kinyitni, és kibújni rajta valahogy. Egészen más kép fogadott, mint tegnap. Szinte üres utcák, minden bolt zárva, rolók lehúzva. Pár kóbor kutyát és egy szemetet gyűjtögető fiút láttam csak. A következő egy óra alatt fokozatosan feléledt a város. Egyre több riksás és taxis állt meg mellettem, felajánlva szolgáltatásaikat. Már untam percenként mondani, "No, thanks!".
Egy bácsi trekking utakkal kínált. Pár percig jött mellettem, és sorolta a lehetőségeket. Ráeszmélt, hogy nem fog sikerrel járni, és búcsúzóul annyit mondott "You are beautiful!", majd megfordult és elment.

Leültem egy útpadkára figyelni a helyieket. Nemsokára egy köpet csattant a lábam mellett, inkább továbbálltam. Mindenki krákog és köpköd. Nem lehet megszokni :) .
Papír zsebkendőt és WC-papírt csak a turisták miatt árulnak Nepálban. A helyiek jobb kézzel esznek (evőeszközt nem használnak), bal kézzel pedig az intim testrészeiket tartják tisztán. A vécékben található egy falra szerelt csap vagy vödör víz. Papírhasználat helyett minden alkalommal vízzel mosakodnak. Ne angol WC-t, hanem guggolósat képzeljetek el :). Ez egyébként sokkal higiénikusabb, és ha egy ázsiai országban jársz, amikor szorulás vagy hasmenés is kínozhat, nagyon hasznos egy ilyen WC, guggolva könnyebb üríteni.

Bekukkantottam néhány konyhába. Egész családok sürögtek, forogtak, a legkisebbektől a legidősebbekig. Az utca szélén földre dobva vártak a zöldségek, húsok és sajtok a felhasználásra.
Vicces volt, mikor egy, a konyha körül szaglászó kóbor kutya beleivott egy lavór vízbe, amiben sajt ázott. Végre finomabbat talált a szennytócsáknál. Sajnos eloldalgott, mire elővettem a fényképezőgépet :).



Kábelrengeteg mindenhol.

Néha nekiütközöl egy-egy lelógó darabnak :).

A mai legfontosabb program a túraengedélyek megszerzése, és a Durbar tér meglátogatása lesz. A turistacentrumba vezető oda és vissza úton újabb és újabb érdekességeket láttunk.
Van aki abból él meg, hogy egy mérleggel áll a járda szélén, és 15 rúpiáért (45 Ft) megméri a testsúlyodat.
Csodáltuk a piacokon árult zöldségeket és gyümölcsöket. Nem tudtuk mindegyikről megmondani, hogy micsoda. A hentesüzletek látványa annyira lesokkolt, hogy azt hiszem ennek a következménye volt az a szinte mindenkiben megszületett döntés, hogy a Nepálban való tartózkodásunk alatt nem fogunk húst enni. Talán nem is fog hiányozni, mert rendkívül gazdag a vegetáriánus ételkínálat.










Cipész


Itt komolyan veszik a spórolást. A péksüteményt kitépett könyvlapokban kaptuk. Az enyémben a pneumothorax kezelését írták, míg máséban a bicikli javítás rejtelmeit magyarázták el.


Hentes







 A Durbar tér látványossága középkori királyi paloták és templomok. Itt él a Kumari is, aki egy élő istennő. A kislányt a sákja népcsoportból választják ki, miután különböző teszteken sikeresen átment, mint például sírás nélkül eltöltött egy éjszakát levágott állatfejek között. Ami a családjának nagy megtiszteltetés, neki talán átok. Nem járhat, mert "nem taposhatja" a lábait. Egy külön csapat gondozza. Nem sérülhet, nem vérezhet. Az első ciklusa jelenti pozíciója végét, ami után visszakerül a társadalomba. Úgy tartják, aki egy volt Kumarit vesz feleségül, fulladásos halállal fog meghalni, így lehet férje se lesz szegény lánynak.
Negyed órát várakoztunk a jelenlegi Kumari ablaka alatt, de sajnos nem nézett ki rajta. Vikke szerint csak egy szomorú gyermek látványát hagytuk ki. Aki még olvasna róla, ide kattintson.

A híres Durbar tér.
Legbénább kép. Mosolyogva pózolok, miközben megrohamoznak a szegény kolduló gyermekek.

Csepereg az eső, valaki az esernyője alatt pihen.

Piac a Durdar téren.
 Délutánra óriási lett a szmog. A város fojtogatóvá, elviselhetetlenné vált. Rengetegen arcmaszkban közlekednek. Akkora lett a forgalom, hogy lépésben haladtunk.


Traffic in Kathmandu from Eva Tokai on Vimeo.

Este szabad foglalkozás volt, szétvált a csapat. Mivel N.Bea eltűnt poggyásza azóta sem került elő, mindent újra meg kellett a vennie. Csak a minimumot szerezte be, így végül neki lett a legkisebb és legkönnyebb a túrazsákja.

Másnap búcsút mondtuk Kathmandunak, és buszra szállva elindultunk az Annapurna felé.
Hat-hét órát utaztunk Dumbreig, utána átszállva egy helyi buszra további 2-2,5 óra zötykölődés következett Besisaharig. Egy külön "élmény" helyi buszon utazni. Az állandó rázkódás miatt keletkezett hányingert leszámítva nagyon jól éreztük magunkat. A busz elejében volt egy TV, ebből egész úton ordítottak a Bollywood slágerek, ami elszórakoztatta a buszon ülő és álló tömeget. Én azzal kötöttem le magamat, hogy a megállóknál a helyiek arcát fotóztam.









Dumbre



No girlfriend, no tension


Besisaharban olyan étterembe ültünk be, ahol csak egy féle étel volt, és arra is egy órát kellett várni, mire elkészült. Meglepetésünkre vendéglátónk intézett wifit. Az út további részében is jellemző volt, hogy általában a leglehetetlenebb helyeken találtunk internet hozzáférést. Nagy-nagy boldogságunkra.
Sikerült még sötétedés előtt dzsippel eljutni Bhulbhuleba. Ez a hely gyalogtúránk tényleges kiindulópontja, 840 méter magasan vagyunk.


Annapurna Conservation Area

Az Annapurna a Himalája egyik hegytömbje Közép-Nepálban. A négy hegycsúcs a világ legmagasabbjai közé tartozik.
Az Annapurna I. 8091m, az Annapurna II. 7937m, az Annapurna III. 7555m, és az Annapurna IV. 7525m magas. 
Az Annapurna trekking körút e négy óriást kerüli meg. Az út hossza variációtól függően 160-230km hosszú. Az útvonal legmagasabb pontja az 5416m Thorung La Pass.

A túrát délkeletről kezdtük.

Kiindulópontunk a 840m magas Bhulbhule.

 Az éjszakát Bhulbhuleban töltjük. A szálláson csak mi vagyunk. Éppen nem a fő szezon van, ami október-novemberre esik, hanem a második, kevésbé népszerű szezon (április-május), így nagyon kevés a vendég.
A szállás az Annapurna kör túraútvonal mentén a legtöbb helyen ebben az időszakban ingyenes. A vendéglátók cserébe annyit várnak el, hogy a szálláson vacsorázz és reggelizz. Nekik így is megéri. Meleg vízért általában fizetni kell. A mai szálláshelyen 50 rúpiába (150 Ft) került. 
A házak fából és kőből épülnek. A szobák picik, de takarosak. Sok a lyuk a falban, főleg az ablakok körül, így a benti hőmérséklet a külsővel egyező. Mindenhol adnak takarót (de fő szezonban a sok vendég miatt nem jut mindenkinek!), hálózsákot most, az áprilisi-májusi szezonban nem feltétlen szükséges vinni.


Este a teraszon körbeültünk egy asztalt. Közösen megnéztük a térképet, megbeszéltünk pár fontos dolgot a túrával kapcsolatban. Gyömbér-, és citromteát, fokhagymás-paradicsomlevest és snickers-rolls-t rendeltünk. A snickers csokoládét tésztába mártva olajban megsütik, ropogós bundában tálalják. N.Beát idézem: "Amiben snickers van, nem lehet rossz."
A leves nem volt annyira sikeres, de a szakács is figyelmeztetett: "I think it's ok, but not sure.". :).

04.19
A reggeli banános zabkása és tea, majd indulás. Eljött az ideje, hogy elkezdjük az Annapurna kör meghódítását.
Meleg van. A túranadrágok szára lecipzározva, mindenkin póló, napszemüveg, fejkendő. A naptejjel nem spórolunk. Tíz körül elhagyjuk a legészakibb brahmi települést. Szemünk issza a buja zöld természet látványát. Köröttünk rizsteraszok és kukoricaföldek, melyeken nők szorgoskodnak. Néhány kertben embermagasságúra nő a kender. Egy kedves hölgy meg is szólít minket: "Do you want marihuana?".

"Do you want marihuana?"

A túraösvény jól követhető, eltéveszthetetlen. Ki van taposva, és néha tábla is segít. Más túrázókkal is találkozunk.
Időnként pici, bájos falvakon haladunk át, ahol a helyiek arra várnak, hogy megvendégeljenek minket. A földművelésen kívül turizmusból élnek. A házak főleg fából épültek, szép színesre vannak festve. Az ételkínálat mindenütt ugyanaz. Az árak is fixek, ez szabályozva van. Egy hatalmas völgyben haladunk. Az út finoman emelkedik, a táj végig csodálatos. Időnkét átmegyünk egy-egy függőhídon. A helyi gyerekek félve közelítenek, "Do you have sweet?" - kérdezik.
Angolul többé-kevésbé mindenki tud.





A függőhíd alatt :)

Az ominózus kép, mely az egyik tévécsatorna szerint "az utolsó kép az eltűnt Annapurna expedíciós hegymászó csapatról". 


Az éjszakát 1430m-en, Chamje faluban töltjük. Mindenki kicsit fájlalja a hátát és vállait. Túl vagyunk a túra első napján. Meleg zuhany, finom vacsora, puha ágy és meglepetésünkre wifi a jutalmunk.

04.20.
Kora reggel hat óra előtt kelünk, és nem sokkal hét után már az ösvényen vagyunk. Völgyben haladunk, de kaptató következik. A növényzet még mindig a trópusi éghajlatra jellemző, de napsütés ellenére kicsit érezhetően hűvösebb van, mint két nappal ezelőtt. Néha szembejön egy kecskenyáj vagy tehéncsorda.
Jól szórakozunk a mindenütt termő marihuánán :) .


Hátranézve...



Egy magasabb ponton túljutva ereszkedni kezdünk. A völgy mélyén kanyargó folyó mellett káprázatos, pici falu fogad minket. Itt szívesen eltöltenénk néhány napot, de hosszú út áll még előttünk. Egy bő órás pihenő után, ami alatt feltöltjük a kulacsokat forrásvízzel, és megeszünk egy-egy csokit, továbbállunk.





Mai gyalogtúránk 2190m-en, Danakyuban ér véget. Kiválasztottuk a legszimpatikusabb helyett szállásnak. Bakancs le, sportcipő fel. Mindig ez az első teendő a napi táv megtétele után.
Lerogyunk a kőház előtti székekre. Snickers-rollt, forró kakaót, teát rendelünk. Egy bő óra, mire kihozzák a bundázott csokit. Itt ugye senki sem siet. Miután megrendelem az ételt, a bácsi elmegy megetetni a teheneket, majd sepreget kicsit, és után szól az asszonynak, hogy a vendégek rendeltek. Ekkor az asszony elmegy boltba snickerst venni. Pfffff....
Azt út egyik legnagyobb feladata a türelem tanulása, amibe néhány nap alatt jöttünk bele.
Tudtuk, ha valahol ételt rendelünk, az asszonyok először kimennek a kertbe, kiásnak néhány krumplit, szednek zöldséget, tépnek fűszereket. A folyamatot az asztalnál ülve nézzük végig.
Ez nem a McDonalds, itt mindig friss ételt tesznek elénk.

Vendégházunk Danakyuban

És egy meglepetés a folyosón. Reméljük este nem bújik a hálózsákba :).

Estére nagyon hideg lett. Visszaemlékezve, ma már nem is láttunk banánfát és pálmaleveleket.
Az éghajlat megváltozott. Más a növényzet, más az állatvilág és mások az emberek. Egyre több a tibeti arc.






04.21
Reggel világosban megnézve a tájat rácsodálkoztam, milyen közel vannak a havas hegycsúcsok, mennyire sok a fenyő. Mindenki fázott, pulcsiban, kabátban reggeliztünk. Nem kérdés, elértük a hegyvidéki éghajlatot.
Vidáman telt a nap. Réka hangosan énekelt, jó volt a közelében haladni. A falukat keresztezve rendszeresen feltöltöttük a kulacsokat. A mozgástól bemelegedtünk, tűzött nap, egyre több ruhadarab került le. Ha feltámadt a szél, vagy árnyékos részre jutottunk, vehettünk vissza mindent :).
A nepáliak szorgoskodtak. A férfiak főleg követ aprítottak útépítéshez, a nők pedig a földeken dolgoztak, vagy a jéghideg patakokban mosták a ruhákat. A gyerekek iskolába siettek. Egyenruha kötelező.

                
Ricsi
     
Móni


Egy füvet áruló szerzetes :)


Mikor nem volt könyv, kőtáblákra írták a tanításokat.



A nap legszebb látványa a Gate way to heaven (Mennyország kapuja) volt. Ez egy hatalmas, gleccser által letarolt hegy. A helyiek úgy hiszik, az emberi lelkek itt jutnak fel a mennyországba.



Körülöttünk hó, fenyők és sziklák tarkította táj, havas hegycsúcsok, gleccserek.
Takaros szállást találtunk Dhikur Pokhariban, 3060m-en. Rettenetesen fáztam. Mint mindenhol, itt sem volt fűtés. A zuhanyzást letudtam annyival, hogy magamra borítottam egy egész vödör forró vizet. Hamar beláttam, hiba volt bevizezni a hajamat. Fogadalmat tettem, nincs több hajmosás, ma volt az utolsó! Úgyis sapkában túrázunk, alszunk, senkit sem fog zavarni a mosatlan haj. Kiderült, ez nem csak az én fogadalmam volt a mai napon :).
Szerencsére a közös helységben megrakták a tüzet, kellemes forróság áramlott a kályhából. Közelébe gyűlve vacsoráztunk.


Hajszárítás a közös helységben :).

04.22
Reggel megünnepeltem az előttem álló napot egy tiszta zokni felvételével (csak két túrazoknit hoztam az útra).
Korán, pulóverben, kabátban, sapkában és kesztyűben kezdtünk neki a mai szakasznak. Csípősen hideg volt. Csak Vikke nem fázott, de ő Izlandhoz van szokva.
Azt mesélte, hogy ő egy napon eldöntötte, többé nem fog fázni. Azóta nem is fázik. 


Egy-két óra alatt alaposan bemelegedtünk, a nap is kisütött. Elértük Upper-Pisangot 3300m-en. Itt már éreztem a ritka levegő hatását. Nagyon nehezen bírtam haladni, fájt a fejem, sztrájkoltak az izmaim.
Kicsit gatyába kellett rázni magam, ami annyit jelent, hogy alaposan elbeszélgettem azzal a kicsi lánnyal aki a lelkemben lakik, és azt próbálja suttogni nekem, hogy "nagyon fáradt vagyok, alig bírok menni"... Megbeszéltem vele, hogy nincs több nyavalygás, rákoncentrálunk a káprázatos tájra, szippantunk egy mélyet a kristálytiszta levegőből, és boldogan, erősen és kitartóan haladunk tovább.
Működött a dolog.  
Néha fenyőerdőn át, néha sziklás hegy oldalában haladtunk. Szent helyeket, oltárokat hagytunk el.






Dél körül meredek kaptatóhoz értünk. Ez volt az első megpróbáltató emelkedő az út során. A tűző nap alatt haladtunk egyre feljebb és feljebb, míg 3670m-en elértük Ghyarut.

Talán még sosem láttunk ehhez hasonló kilátást, ott állt velünk szemben az Annapurna II. a 7937m-es csúcsával. A hegyet körbetáncolták a felhők, percről-percre új arcát mutatta.
Tartottunk egy hosszabb ebéd szünetet, hogy minél tovább élvezhessük a látványt. Vikke gitározott, N.Bea aludt egyet... kikapcsolódtunk.








 Gyönyörű, elszigetelt helyi falukon mentünk keresztül. A házak fala itt már főleg kőből épül. A tetőket fa lapok fedik, amit szikla darabokkal rögzítenek. Az ablakok picik, az utcák szűkek. Járművek nincsenek. Szabadon bóklásznak a jakok. A nők mosnak, tűlevelet gyűjtögetnek, a férfiak árut cipelnek a vendégházakhoz. 








Kevés emelkedővel, viszonylag sík terepen haladunk. Hátranézve hatalmas gleccser és folyó által vájt völgyet látunk. Fáradt az egész csapat. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy minden jakszart átlépjek vagy kikerüljek. Sok a jak a mezőkön. Kikerülöm őket, de néha olyan sűrűn vannak, hogy a kerülő már nem opció. Rájöttem, ha hangosan közeledek, levánszorognak az ösvényről, és szabad a pálya.











 A következő pihenőnk Braga, 3439m-en. Ez egy nagyobb település. Vannak utak, pékségek, kisbolt.
Szállásunknak a New Yak Hotel and Bakery-t választottuk. A hideg miatt néhányan ma már a fürdést is kihagytuk. Szokás szerint este a közös helység begyújtott vaskályhája mellett, menta és gyömbérteával a kezünkben melegedtünk fel. Előkerült a Scrabble játék, és megterveztük a következő napokat. Holnap pihenőnapot tartunk.

Braga, 3439m

Braga, 3439m









 Reggel átsétáltunk a következő faluba, ami 30 perc távolságra fekszik. Manang, a 3540m-es tengerszint feletti magasságával tökéletes akklimatizációs hely.
Itt minden túrázó eltölt legalább 1-2 napot, hogy hozzászokjon a ritka levegőhöz, mielőtt továbbállna a közel 5500m magasan lévő Thorung La hágó felé.

Manang kapuja

Manang

Manang maga a paradicsom, tökéletes pihenőhely. Tele van túrafelszerelést áruló üzletekkel, friss pékárukat kínáló pékségekkel, wifi-s kávézókkal és hotelekkel, van orvos, be lehet szerezni gyógyszereket, és van mozi is.
A közelben van két jó csillagtúrázós lehetőség. Egyik a Milarepa barlangja 4200m-en, másik az Ice Lake 4600m-en. A csillagtúrázás az, mikor egy állandó táborból minden nap más irányba tesznek túrát, de ugyanoda érnek vissza. Ez a mi esetünkben arra jó, hogy hozzászoktatjuk szervezetünket a magaslati levegőhöz abban bízva, hogy ezáltal elkerül minket a magashegyi betegség (amiről itt olvashatsz).

Manangban szétszéledtünk. Ricsi beült a Lavazzo kávézóba, Móni elment sétálni, a többi lány maradt a szálláshelyünkön pihenni. Vikke, P és én lazítás helyett felindultunk a Milarepa barlanghoz csillagtúrázni. Részemről rossz döntés volt, nagyobb szükségem lett volna a pihenésre. Odafent, 4200m-en havazott. Néha combig érő hóban haladtunk, kerestük a hóval betakart ösvényt. Felérve eltöröltem pár könnycseppet.

Úton a barlang felé, átkelés egy gleccseren.
Este a szállás közös helységében szárított jakkakival fűtötték a vaskályhát.
Elmentünk moziba. Egy lodgeban (vendégház) kiterítettek elénk az asztalra vagy 20-30 DVD-t, amiből kiválaszthattunk egyet. Ezután beültettek minket egy jéghideg kőházba, ahol projektorból vászonra levetítették a filmet. Hoztak popcornt és meleg teát. Poén volt az egész. Jól átfagytunk a film végére. 




Másnap a csapat együtt indult fel az Ice Lake-hez.
Légszomjunk volt a ritka levegő miatt, valahol 4000-4500m körül visszafordultunk. Az időjárás rosszra fordult, nem akartunk kockáztatni. Csak P érte el a tavat, a fotói alapján semmit sem lehetett látni belőle a vastag hóréteg miatt.


 Következő nap búcsút intettünk Manangnak. Sok kis pihenő közbeiktatásával haladtunk feljebb és feljebb. Szerencsére a jó társaság, izgalmas és vicces témák elvették a figyelmünket a légszomj és fáradtság okozta fizikai megpróbáltatásról.
Valahol Yak Kharta és Ledar között haladtunk, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy hirtelen rengeteg keselyű repül fel a levegőbe. Óriási robajt hallottunk, a szemben lévő hegyoldalon kőomlások indultak meg. A szélcsend ellenére a növények egyszerre mozogtak, rengett lábunk alatt a föld.
Az egész csapat megállt, figyeltünk. A hegyoldal aminek az oldalában haladtunk, sűrűn benőtte a növényzet, fogta a talajt, így semmi sem indult meg felénk.  
Az egész földmozgás talán 30 másodpercig tarthatott.
Az első reakciónk ijedtség volt. Hallani a videóban a kissé pánikolós hangom: "Biztonságban vagyunk? Biztonságban vagyunk?". Jól látni a kőomlást, és ahogyan rezeg a föld és a növények.



Earthquake in Nepal from Eva Tokai on Vimeo.

Vikke megnyugtatta a csapatot. Kis földrengés volt, ne aggódjunk. Előre sietett megnézni a többieket. Mindenki jól volt. Kicsit le voltunk döbbenve, de már túl voltunk az ijedtségen.
Nemsokára elértük Ledart. Éppen két kőház között álltunk, mikor ismét mocorogni kezdett a föld. Ez félelmetesebb volt, mint szabad terepen, mert láttuk, ahogyan mozognak a kőház falai. Az emberek kifutottak, gyorsan siettek le a lépcsőkön, akik pedig eleve kint voltak, kiabáltak a bent lévőknek, hogy futás!!! Csak pár másodpercig tartott az egész.

Az egész falu kb. 4-5 kőházból állt, mi az utolsóban szálltunk meg. Összegyűltek a túrázók, a többség, mint mi is itt maradtunk, vártuk a híreket, hogy tovább lehet-e haladni, milyen következményei vannak a földrengéseknek. Egy szűk napi járóföldre voltunk a közel 5416m-es Thorung La hágótól. Vajon volt lavina? Vajon megközelíthető a hágó? Vagy vissza kell fordulnunk?
A közös helységben rettentően hideg volt. Mindenki fázott. Kint esett a hó. A földrengés volt a téma. Ettünk, forró teát ittunk, előkerült scrabble. Magam köré tekertem a hálózsákot, de az sem volt elég. Nem volt kérdés, ma senki sem zuhanyzik.
 

Éjszaka alig aludtam. Végig vacogtam, úgy érzetem nem kapok rendesen levegőt. Állandóan azt lestem mozog-e a föld, hogy ha kell, villámgyorsan elhagyhassuk a kőházat. Fájt a hasam, másnak a feje fájt. Magashegyi betegség? Lehetséges, 4200m magasan vagyunk. Többségünk még soha életében nem járt ilyen nagy tengerszint feletti magasságon.
Vikke híreket kapott, az út járható. Állítólag az epicentrum Kathmandu környékén volt, és meghaltak néhányan. Ezt lesújtó volt hallani.
Továbbindultunk. Már csak egy nap a hágóig. Meg fogjuk csinálni!
A táj teljesen téliesre váltott.


A légszomj és kialvatlanság miatt minden felfelé vezető lépés megpróbáló volt. Szerencsére a panoráma elvette a figyelmünket. Már közel jártunk Thorung Phedihez, mikor egy szembejövő turistával megálltam beszélgetni. Visszafordult Thorung Phediből. A hegyibetegség tüneteit észlelte magán, és félt egy újabb földrengés esetleges következményeitől. Pár perc beszélgetés után kiderült, hogy magyar, angolról gyorsan magyar nyelvre váltottunk.
Móni ekkor úgy döntött, visszafordul ő is, nem kockáztat meg egy esetleges lavinát odafent.

Thorong Base Camp-ben elfoglaltuk szállásunkat. A lányokkal becuccoltunk az egyik jéghideg kőházba. Vikke csatlakozott hozzánk, hogy megbeszéljük a nap hátralévő programját. Nem tartott túl sokáig a megbeszélést, mert remegni kezdtek a köröttünk álló kőfalak. Még ilyen gyorsan sosem futottunk ki házból! A nap hátralévő részét egy kis csillagtúra után a közös helységben töltöttük. Vártuk, hogy kitisztuljon az ég, és végre legyen kapcsolat a műholddal, hogy el tudjuk érni az otthoniakat. Hiába vártunk...se telefon, se net, semmi. Vajon tudnak az otthoniak a földrengésről? Reméljük nem, mert akkor tuti aggódnak, hiszen sehogy sem tudunk magunkról hírt adni.
Fürdés felejtős, a lányokkal majdnem sikítva váltottunk este ruhát :) Az ujjaimat nem éreztem, miután a közel nulla fokos vízben kimostam egy ruhadarabot.
Ma este aludtam a legkevesebbet. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy pár órája ugyanebből a kőházból futottunk ki egy utórengés miatt, ami után le kellett rázni a kavicsokat a matracról, ami a kőház falát alkotó nagyobb kövek közül hullott ki. A táskáink össze voltak pakolva, a bakancsaink irányba voltak állítva, hogy ha kell, éjszaka gyorsan ki tudjunk futni.
Szerencsére este nem történt semmi azon kívül, hogy minden apró neszre azt hittem, talán megint egy földrengés kezdődik.

Thorong Base Camp


 Eljött a nagy nap, amit mindenki várt. Reggel 5.30-kor izgatottan elindultunk felfelé. Ma el fogjuk érni túránk csúcspontját. Kövön, havon, jégen haladtunk. M.Bea sikítva esett a fenekére, aztán jött a nevetés...  ő mindig nagyon cuki :). High Campen bedobtunk némi reggelit. A csúcs előtt még utoljára feltöltöttük a kulacsokat és lefotóztunk egy gigantikus nagy jakot.


 Ezután a hely után már tényleg nincsen semmi, most már csak a hágó következik.

Lépésről lépésre haladtunk. Néhányan zenét hallgattunk, a ritmus segít tempósan menni. Hatalmas hóban lépkedtünk. Balról jeges szél fújt, óvatosnak kellett lennünk, nehogy lecsússzunk a hegy oldalán. A tüdőm vészjelzője villogott. Hiába vettem mély lélegzeteket, nem segített, meg kellett állni. Elkezdtem játszani, számolni a lépéseket. Először tíz, majd húsz.....végül már 40-50 lépést is megtettem egy pihenőig. Mikor pihentem, mindig újra és újra megnéztem a tájat, próbáltam örökre megjegyezni amit látok. Olyan lenyűgöző és páratlan volt!


P-vel kissé előrerohantunk. Fentről levideóztam a többieket. Akik nem akarnak hangos lihegést hallgatni, kapcsolják ki a hangszórót. Pont egy szikla oldalának meredek baktatóján voltam, a szám előtt tartottam a fényképezőgépet, ami felvette a halálhörgésszerű hiperventillálást.  

Rékával és N.Beával egyszerre értünk fel a hágóhoz. Volt nagy örömujjongás :). Csak csodáltuk és csodáltuk a tájat, egyszerűen nem lehet betelni vele. Elkészítettük a kötelező fotókat, és amíg megvártuk, hogy felérjen mindenki, Beával kicsit még feljebb másztunk egy imazászlókkal teletűzdelt kőhalomig. Bárcsak tudtuk volna, az pontosan hány méteren volt.

Elértük a célt: 5416m, Thorong-La Pass
   
És még van feljebb is. Vajon megvolt az 5500m?

Balról jobbra Vikke, Réka és N.Bea, én, M.Bea, Ricsi és P

Levágtuk Ricsi szakállát :)
Az ereszkedés gyors volt, kb. 3 óra alatt leértünk Chaharuba, ami 4172m-en van.
Amíg P-vel, Rékával és NBeával bevártuk a teljes csapatot, felfedeztük, hogy van térerő.
Több se kellett nekünk, telefonnal a kezünkben a szabadban járkálva kerestük a legerősebb szignált. Sikerült elküldeni az sms-t. Az ezt követő percekben végre megnyugodtak családjaink.
Élünk, megvagyunk, jól vagyunk!
Felzárkózott a csapat, sötétedés előtt nem sokkal továbbindultunk, leereszkedtünk a 3760m-en fekvő Muktinathig. A faluban olyan szuper szállást találtunk, amiről álmodni sem mertünk. Meleg víz, áram, tiszta takaros két-három fős szobácskák, isteni élet, térerő és wifi! Mindenki azonnal rácuppant az internetre. Borongós volt a hangulat, ekkor tudtuk meg, hogy mekkora, pusztító erejű földrengés történt a közelünkben.
Emlékszem, két nappal korábban az első földrengés után mi azt gondoltuk, hogy csak a mi hegyünk rengett meg egy kicsit, és milyen izgalmas lesz ezt otthon elmesélni...
Nehéz feldolgozni, hogy több ezer ember meghalt, és még több ezren veszítették el otthonukat, mindenükkel együtt. Itt történt, most történt, ebben az országban, ahol vagyunk......hihetetlen.

Mindenki a családtagjaival beszélt. Nem győztünk válaszolni az üzenetekre. A szlovákiai magyarokat többször hívta a konzulátus, hogy "kimentsék őket" Nepálból.
Mi nem láttuk értelmét annak, hogy fejvesztve Kathmanduba rohanjunk, ahol nincsen étel, nincsen ital, a repülőtér megrongálódott, káosz van, sok a halott...
Ahol most vagyunk, jó. Biztonságban, jól érezzük magunkat. Örülünk a meleg ágyunknak, a finom ételnek, a friss levegőnek, és, hogy végre pihenhetünk. Mindenkit megviselt az elmúlt 2-3 nap. Sokat fáztunk, bizonytalanság volt a földrengés miatt, keveset aludtunk, fizikailag kimerültünk.
Jól esett a feltöltődés. Boldogok voltunk, hogy megcsináltuk a túrát, büszkék voltunk magunkra, hogy mindenki képes volt felmenni a hágóig. Örültünk, hogy most itt vagyunk ahol vagyunk, hogy beszámolhatunk az itt történtekről a családtagjainknak.
Két napot töltöttünk Muktinathban. Kirándultunk a környéken, nagyokat aludtunk, vásárolgattunk. Vikke tanított minket alkudozni :).

Muktinath

Apácazárda Muktinathban

 





Nem a gyereket lövik :D
Az első, Muktinathban töltött éjszaka után reggel a vendéglátóink megkérdezték, hogy éjszaka mi miért nem jöttünk ki a vendégházból. Mint kiderül, ismét volt egy utórengés, amit édesen átaludtunk, miközben a fél falu kint, az utcán töltötte az estét, na persze nekünk senki sem szólt, senki sem keltett fel...
A következő este vendéglátóink már a földszinten lévő közös helységben ágyaztak maguknak, és ezt a lehetőséget felajánlották nekünk is. Kérdeztük miért alszanak lent. Szerintük az állatok viselkedése alapján (alacsonyabban fekvő területekre mentek le), ma este 8 és éjfél között ismét földmozgás várható.
Nem bonyolítottuk túl a dolgokat, miután szokás szerint este 10 körül kikapcsolták az áramot (wifi nuku), lefeküdtünk aludni a saját, egy emeleti szobában lévő ágyunkba, és fel sem keltünk az első napsugarakig.

Elhagytuk Muktinathot, folytattuk utunkat az Annapurna Körön. Legközelebb csak Luprában álltunk meg chowmeint ebédelni. A csapat jókedvvel haladt lefelé.

Réka, MBea, Ricsi, én, NBea, Vikke

A nap nagy részében egy völgy mélyén, kiszáradt folyómederben haladtunk. Erős szembe szél fújt, tűzött a nap. Az egész arcomat eltakartam. Nem bírtam elviselni a nap érintését.
Még amikor négy-ötezer méter magasan, a vakítóan fehér hóval borított hágón túráztunk, a tűző napban a hóról visszaverődött fényben jól megégett mindenki bőre. Hiába volt rajtunk sapka, sál és napszemüveg, ami az arcunk nagy részét eltakarta, hiába kentük be 50 faktoros naptejjel a fedetlen részeket, vörösre égett a fejünk. Egy-két nappal később cafatokban lehámlott a bőrünk.
Én úgy néztem ki, mint egy leforrázott pandamaci.



Később így próbáltam eltakarni égett bőrömet a nap elől:



Egy kiszáradt folyómederben haladtunk órákon keresztül, erős szembe szélben





Nepál egy ezerarcú ország. A mai túraszakasz olyan, mintha egy sziklás sivatagban túráznánk.
Kimerítő volt az erős szél. A bőrünkre vastagon rátapadt a homok. Tele volt vele az orrunk, a szánk, ropogott a fogaink között. A szakasz szép is volt és izgalmas is volt, de azért nagyon örültem, mikor elértük Jomsom (2720m) várost. Ez egy nagyobb hely. Van saját reptere, buszpályaudvara, boltjai, éttermei, laktanyája, iskolája, kórháza, pénzváltója...   visszatértünk a civilizációba :).






A város utcáin sétálva itt szembesültünk először a földrengés okozta pusztítással. Néhány ház összedőlt és egy híd is használhatatlanná vált. Jókora repedés húzott végig a városon. Volt ahol az út kettétört, és törésvonal után egy méterrel feljebb folytatódott.






Áthaladtunk Jomsonon, és azt követő faluban, Marphaban fejeztük be a napi gyaloglást.
Marpha (2670m) az egyik legszebb hely, ahol Nepálban jártunk. Sajátos varázsa van. Pici, szűk utcák, bájos kőházak, turistacsalogató kicsiny üzletek, kedves vendéglátók. Mindenki megfogadta magában, hogy egyszer még visszatér ide.










Este, mint már Nepálban megszoktuk, az áram és wifi kikapcsolásával jelezték vendéglátóink, hogy már ők mennének aludni, menjünk mi is. Reggel azért kedvesen megkérdeztem, hogy vissza lehetne-e kapcsolni, amire a következő válasz érkezett: "Wifi? Internet? Electricity? Sometimes it's coming, sometimes not." Aztán benyúlt a pult mögé, valamit benyomott, és nahát, egyszer csak lett wifi.

Marpha után már csak néhány órát gyalogoltunk, és felszálltunk a leghamarabb arra járó helyi buszra. Órákon át zötykölődtünk Tatopaniig (1190m). Már mindenkinek kavargott a gyomra, mikor leszálltunk a buszról. Percekkel később fel kellett szállni egy következőre, hogy folytassuk utunkat Beni felé. A buszsofőrt megkértük, hogy várjon pár percet az indulással, amíg feltankolunk csokival az előttünk álló ismét több órás buszútra. A túrahátizsákjainkat felkötötték a busz tetejére. Rékával beültünk legelőre a sofőr mellé, hogy premier plánban élvezhessük az utat. A sofőr persze ismét valami tinédzser korú fiú volt, legalábbis úgy nézett ki. A kilométer óra nem működött, amin már meg se lepődtünk. A nepáli túra alatt a most következő buszút volt az egyik legnagyobb kaland. Rékával néhányszor majdnem összepisiltük magunkat félelmünkben, néha meg csak nevettünk, nem hittük el, hogy ami történik, az valóság. Hangosan szólt a bollywood zene, sofőrünk nyomta a dudát, úgy kapaszkodtunk, mintha az életünk múlott volna rajta.

Ricsi kikukkant :)

Eleredt a trópusi eső, a hegyvidéki éghajlatot már régen magunk mögött hagytuk, ismét a dzsungelben voltunk. Néhol kissé leszakadt az út. A hegyoldalról ömlött a víz. Egy ponton gyalogosok jelezték a sofőrnek, hogy ne menjen tovább, mert vízátfolyás van, persze ő csak megvonta a vállát és a gázra taposott... mi pedig majdnem szívrohamot kaptunk.
Így, hogy túléltük ezt az egészet, visszagondolva oltári nagy kaland volt az egész nap.

Minden megálláskor egy kis szerelés

Ezen fogunk végigmenni

Kicsit féltünk :)

Sok-sok víz




A tinédzser sofőr és a háttérben az útra ömlő víztömeg.

A bátor csapat: N.Bea, én, Réka, Ricsi, Vikke, M.Bea. A fotót P készítette, köszönjük neki :)

Íme egy másfél perces videoválogatás a buszozásokból, hogy ti is élvezzétek a bollywood zenét és hangos dudálást :)



Local transport in Nepal from Eva Tokai on Vimeo.


Már sötétedett, mikor beértünk Benibe. Amíg a csapat kicsit bámészkodott az utcán, Vikke keresett szállást. A hotelben wifi, a szobákhoz saját fürdőszoba, meleg vizes zuhany...ezt már luxuskörülménynek éreztük. Mivel a városka a dzsungel szélén van, nagyon jól hallani az természet zaját. Éjjel hangos ciripelés, csicsergés, esőcseppek koppanása... fantasztikus volt.

Reggel az utca szélén állva benyomtunk egy kis samosát (fűszeres krumplival töltött sült batyu). Megtöltöttük hasunkat az előttünk álló kb. 3,5 órás újabb buszútra. Ricsivel és Beával beültünk legelőre, a sofőr mellé, így biztos volt, hogy nem fogunk unatkozni az út alatt. Hamar eltelt az a pár óra.

Reggeli vásárlás :).




Pokharában kánikula volt. Ránktapadtak a ruháink. Becsücsültünk a Godfather's-be ebédelni. Az étlapról étel és ital mellett szál cigarettát is lehetett rendelni. Ricsi kipróbálta:). Kistányéron szolgálták fel.


Sztorizgattunk a mögöttünk álló buszozásról. Réka mesélte, hogy a mellette ülő kislány a fejét kidugva az ablakon hányt ki...   Tervezgettük az előttünk álló pihenős napok programját.
A Hotel Sunshine lett az otthonunk. Az eredeti terv szerint hazautazás előtt Kathmanduban töltöttünk volna időt, de a földrengés miatt jobbnak láttuk, ha a békés és sértetlen Pokharaban maradunk. Itt nem történt kár, nem haltak meg emberek, nem dőltek össze házak. Viszonylag jó volt a hangulat. A földrengés miatt rengeteg turista átjött ide, ez is mutatta, hogy ennél a városnál jelenleg nincs jobb tartózkodási hely.
Mindenki vett egy szett új ruhát, a túracuccokat pedig beadtuk egy mosodába. Később meglestük a mosoda hátsó kertjét. Poén volt látni, hogy az alsóneműinket a fűre terítve szárítják :).

Nagyon kellemesen teltek a napok. A több napos gyalogtúra, hideg, szél, oxigénhiány, földrengés okozta izgalmak és buszon zötykölődés után úgy éreztük, megérdemeljük a pihenést.
A tóparti városnak egyedi a hangulata. Kicsit koszos, tele van hippikkel, de mindenki laza és boldog. Az életérzést mi is átvettük. Élveztük a vízpart közelségét, a dzsungel friss levegőjét, az isteni kajákat, a jó hangulatot, a naplemente látványát a tó mögött.
Napközben szuveníreket vásároltunk és napoztunk, esténként pedig beültünk egy kellemes helyre vacsizni, ahol az újabb és újabb ételek kóstolása közben nagyokat beszélgettünk. Volt élő zene, mellénk fekvő kóbor kutya és bhang lassi... :).

Welcome to Pokhara :)







A kedvenc éttermem az Europa

Pózolj melléd fekvő kóbor kutyával :)

Egyik nap P-vel elmentünk siklóernyőzni. Dzsippel fölmentünk 1600m magasra. A pilótáink, a két srác nagyon fiatal volt. Az egyik annyira linknek tűnt, hogy mondtam is P-nek, hogy én azzal a fiúval biztosan nem fogok repülni. Ezt persze P továbbtolmácsolta nekik, így én kaptam az "okos" kinézetű srácot, P pedig a linkhez került. Az okos tekintetű pilótám mesélte, hogy most sajnos nagyon kevés pilóta van, mert a tegnapi 5.1-es utórengésben egy közeli faluban összedőlt pár ház, kb. 25 ember meghalt, és a legtöbben odamentek segédkezni. Azt a földrengés egyébként Pokharában is érezni lehetett, de én nem vettem észre, mert nagyon bele voltam merülve a vásárlásba. Csak annyi tűnt fel, hogy emberek futkosnak ki az utcára, és mikor megkérdeztem, mi ez a pánik, akkor mondták, hogy pár másodperccel korábban volt egy földrengés....
Szinte már megszoktuk.
 
Felvettük a siklóernyős zubbonyt, kaptunk egy kb. 2 perces elméleti oktatást, és a következő pillanatban már csak futottam és futottam le a hegyről, amíg el nem tűnt a talaj a lábam alól...és repültem!



Paragliding in Pokhara, Nepal from Eva Tokai on Vimeo.


Utolsó este a csapattal kibéreltünk két csónakot a tavon, és onnan néztük meg a naplementét.
Tökéletes volt ily' módon elbúcsúzni Nepáltól.






Vikke hullásat játszik :)




Másnap elbuszoztunk Kathmanduba. A helyzet koránt se volt annyira szörnyű, mint vártuk.
Persze döbbenetes volt az összedőlt házak látványa, de sokkal kevesebb volt belőlük, mint arra számítottunk. Sok ember átmeneti sátorszálláson lakott. Eltűntek a turisták, és a boltok nagy része zárva volt. Csend volt és üresség. Megváltozott Kathmandu.







Gyűjtés a katasztrófa áldozatainak
 Csak néhány órát töltöttünk a városban. A kevés, nyitva lévő szuvenír boltban beszereztük az utolsó emléktárgyakat. Sétáltunk egyet a központban. Néha odajött egy-egy szegény földönfutóvá vált ember kéregetni. Láttunk amerikai, japán, orosz és magyar mentőcsapatot is. Ők is csak nézelődtek, ajándékokat vásároltak.
Este még benéztünk a White Lotus szálláshelyre, ahol otthagytunk néhány cuccunkat még a túra előtt. Szerencsére a helynek nem esett baja, és a dolgaink is megvoltak.
Nagy közös öleléssel elköszöntünk Vikkétől, és kitaxiztunk a reptérre.


Többször is ellenőrizték a papírjainkat, mire bejutottunk a check-in pultokhoz. Persze a csomag átvilágításakor senki sem ült a számítógép mögött, nagyon komolytalan volt az egész. Valószínűleg egy élő majmot is simán kicsempészhettem volna...
A terminálban egy boltban megpróbáltuk elkölteni a megmaradt rúpiánkat. Mondtam az eladónak, hogy segítsen találni valamit ennyiért, mert nem akarom, hogy maradjon pénz, otthon ez hasztalan, még csak vissza se váltják. Felvilágosított, hogy ennyi pénzért ilyen olcsó terméket nem árul, de nyugodtan válasszak magamnak valamit. Végül kiegyeztünk egy 180 rúpiás csokiban. Tanulság: Kathmanduban a reptéren is lehet alkudni! :).

Rettenetesen fáradtak voltunk, mire végre felültünk a repülőgépre. A járat késében volt, sokáig egy helyben állt a gép. Az ablakból csodáltuk az óriási repülőket, amikből Unicef feliratos segélycsomagokat pakoltak ki. Nagyon kevesen voltunk, szinte soronként ült egy ember. Látszott, hogy a turisták nagy része korábban, a földrengést követő héten elhagyta Nepált.
Az út alatt megpróbáltunk aludni. Nem éreztük jól magunkat. Mire Dubaiba értünk, szinte az egész csapatnak ment a hasa. Az elmúlt 24 órás utazás miatt mindenki kimerült. Számoltuk a perceket a továbbutazásig.
Természetesen Dubaiban jéghidegre hűtötték a terminált, és óriási zaj volt. Egyenként szólították az embereket az induló járatokra, és hangosbemondón hívták a híveket imádkozni.
A Pozsonyba tartó gépen szintén alig voltak. Három ülésre jutott egy utas. Legalább végig tudtunk feküdni, és pihentünk kicsit.
Késve érkeztünk Pozsonyba, ami miatt lemaradtam a korábbi, Budapestre menő vonatról. Három óra múlva ment a következő Magyarországra.

Harminchat óra utazás után este fél hétkor végre megérkeztem Budapestre.

Mindenki nagyon nagy szeretettel fogadott. Hihetetlen, mennyien aggódtak értünk a földrengés miatt. Nem győztünk beszámolni a történtekről.
Összesen hat rengés volt, amíg kint voltunk. Az első háromtól ijedtünk meg, a további hármat észre sem vettük.
Mi, akik ott voltunk, a földrengést nem tragédiaként, hanem plusz izgalomként éltük meg.
Szerencsénk volt. Jókor, jó helyen voltunk.
Többen kérdezték, hogy a történtek miatt átértékeltem-e az életemet. A válaszom: nem. Az egész csak egy új élettapasztalat volt.
Nepál csodálatos. Ha rágondolok, az első kép ami elém kerül az az, mikor ott álltam több ezer méter magasan, havas hegycsúcsok között, és óriási volt a csend. Kristálytisztaság, frissesség, nyugalom és béke. Ott, azon a helyen, abban a percben minden lelki terhet levettem magamról, és otthagytam.
Magam mögött hagytam minden korábbi problémát és megoldatlan gondolatot. Könnyebb lettem. Erre szükségem volt.
Ezért utazom el minden évben valahová, a világ végére, hogy kicsit újjászülessek.

Nem tudom mi lesz a következő nagy kaland.
Új-Zéland? Peru? Talán a Kilimanjaro? Vagy a közelgő esküvőmre gondolva talán a családalapítás...

Majd elmesélem.