Norvégia

Záporoztak a kérések, miért Norvégiába mentek nyaralni? Ott hideg van.
Azért utazunk oda, mert máskor nem tudunk odamenni, akkora a hó. A nyár az egyetlen évszak, amikor megközelíthetőek azok a területek, amikre kíváncsiak vagyunk.
Északra megyünk, mert túrázni fogunk, és amikor az ember cipeli a csigaházát (15-20 kg-os hátizsák), igen jól esik a hűvös.

A gépünk nem sokkal éjfél előtt landolt Norvégia fővárosában, Osloban.
Sikeresen megtaláltuk a reptéren azt a szuper, félreeső, csövezésre alkalmas helyet, amit a fogorvos kollégák ajánlottak. Általuk többször kipróbálták, jól bevált hely :).

Csövezés a reptéren

Zavartalan nyolc órás alvást követően reggel átvettük a bérelt autót (Ford Fiesta), és elindultunk észak felé. A tájat automatikusan Izlanddal, a tavalyi úti céllal hasonlítottuk össze. Az a legszembetűnőbb különbség, hogy itt vannak fák. Rengeteg. Bertram szerint azért van kerítés az út mellett, hogy ne tudjanak bejönni a fák, különben elfoglalnák az utakat is :).
Bérelt autóra azért van szükség, mert előszezon lévén a tömegközlekedés még annyira gyenge kínálattal bír, hogy nem tudnánk eljutni egyik helyről a másikra. Május utolsó napjait tapossuk, a szezon csak egy hónap múlva kezdődik. Szezon előtt menni annyit jelent számunkra, hogy nem lesz tele minden turistákkal, hátránya viszont, hogy várhatóan még túl sok lesz a hó.

Tipikus pillanatkép a norvég utakról, lakókocsi és rénszarvasos tábla :)

Az ország ezen régiójában fű nő a házak tetején 

Minden utca elején van egy külön tároló, ahol az utcában lakók postaládái vannak kirakva; könnyebb a postásnak

A Jotunheim Nemzeti Park felé száguldtunk. Vagyis csak szerettünk volna, mert ilyen forgalomkorlátozással még életünkben nem találkoztunk. Azt hiszem a legnagyobb megengedett sebesség az odavezető úton 80km/h volt. Órákon keresztül 50-60 km/h-val totyogtunk. Az utak nagyon viccesek. Minőségileg rendben vannak, viszont gyakran csak egysávosak, és ha szembejön egy másik autó, valakinek vissza kell tolatnia egy kiállóig. Ezek szerencsére sűrűn vannak. Ha nincsen kiálló, le kell csusszanni az útról egy-két kerékkel. Még ennyit nem izgultam utakon, minden kanyar előtt - melyek általában beláthatatlanok - visszafojtottam a lélegzetem, és amikor megjelent szemben egy kamion, majdnem el is ájultam. Szinte mindig mi, a kicsi kocsi tolattunk vissza. Még jó, hogy Bertram vezetett, már volt tapasztalata hasonló utakon, higgadt maradt végig. Az útburkolat festése sem egyértelmű, mindig máshogy jelölték az út szélét és a sávokat (ha voltak sávok). Egysávos úton vagy nem volt semmi, vagy fehér szaggatott vonal volt a két szélen, de ebből is többféle. Sávelválasztást sárga csík (többféle), fehér csík (ebből is volt vékony, vastag), hullámfelület, vagy mindegyik egyszerre, illetve többféle variációban jelölték. A legtöbb tábla arról szólt, hogy vigyázat, rénszarvas/jávorszarvas bármikor átfuthat előttünk, vagy, hogy 1 km múlva lesz egy kemping (na ez kamu, csak találomra teletűzdelték táblával az útszéleket). Az, hogy a megengedett sebesség 20, 50, 60 vagy 80 km/h volt szerintünk csak azon múlt, hogy a táblát kirakosgató embernek éppen mi a akadt a kezébe :). Bertramnak az út felfestésre is volt teóriája, miszerint középiskolásokat bíztak meg a feladattal, de mindig mást, ezért van annyiféle jelölés :).

Sötét hullámos alapon sárga csíkok fehér csíkok között :)

Nemcsak nekünk, a norvégoknak is nagyon fájhatott a túlzó sebességkorlátozás, mert minden kanyar, illetve nagyobb, aszfalttal borított kiálló tele volt driftelés nyomaival. Ez a helyiek lázadása :).

A norvég autósokkal nagyon vigyázni kellett, mert a beláthatatlan, szűk utakon is rendkívül nagy sebességgel előzgetnek. Egy idő után saját épségünkre ügyelve inkább félreálltunk, hadd menjenek.
Ha már az autóknál járunk, írok a benzinárakról. Általában már fél tanknál pótoltuk az elfogyasztott mennyiséget, nehogy végül kifogyjunk teljesen. Utólag visszanézve felesleges volt a para, sűrűn voltak kutak. Nem volt miért aggódni, ellenben Izlanddal :). A benzin árak nagyon változóak, érdemes odafigyelni rá.
Norvégia a hibrid és elektromos autók hazája. Naponta 4-5 Teslát láttunk. Ez itt nagyon menő lehet. Elég sok engedményük van, például használhatják a buszsávot.

Elektromos töltőállomás

  
Akinek nem elektromos, illetve hibrid autója van, az biztosan tart a garázsban egy oldtimer mobilt :). Még sosem láttunk ennyi oldtimer autót az utakon. Nos igen, egy tehetős ország tehetős emberei bármilyen hobbit választhatnak :).

 

Folytattuk utunkat. Sok erdő, még több erdő, aztán egyszer csak elkezdtek ritkulni a fák és egyre több hó lett, végül pedig már csak havat láttunk. Az út két szélén hófalak álltak, elég rémisztő volt a gondolat, hogy ebben fogunk túrázni.
Gjendesheimbe érve már biztatóbban festett a táj, alig volt hó, újra volt erdő. Leparkoltunk a Gjende tó partjára. A víz felszínén jégtáblák úszkáltak. Körbenéztünk, sehol senki, csak egy tábla arról, hogy a parkolás 200NOK/nap, a pénzt egy kirakott fémdobozba kell bedobni. Azért ezen a fizetési módszeren nagyon csodálkoztunk. Túljutva a meglepettségen, Bertram bedobta a pénzt. Később vettük észre, hogy egy másik táblán (kiragasztott papírfecnin) az is fel volt tüntetve, hogy a pénzt egy borítékba kell helyezni, és rá kell írni a kocsi rendszámát. Ez nekünk kimaradt, de különben sem volt nálunk boríték. Csak nem lesz baj, hátha rájönnek, hogy a pénz az egyetlen parkoló autótól származik.
Elég késő volt, este hét óra, mikor a csigaházainkat magunkra véve elindultunk a tervezett útvonalon. A tájról nem számolok be, a fényképek majd mesélnek.

Nem találkoztunk egyetlen emberrel sem. A levegő nagyon friss, csípősen hideg volt. Csend volt, csak a tó szélére sodródott jégdarabok csörömpölését hallottuk. Addig mentünk, amíg nem találtunk egy megfelelő sátorozóhelyet. Ez nem volt könnyű, több óra volt, míg ráleltünk a sima, füves területre. A kilátás fenséges volt. Sátor felállítása, vacsi, majd fogmosás a jeges vízben.

Bertram még a lábait is bele merte dugni :). 11 körül feküdtünk le, még világos volt. Éjjel az általunk felmelegített sátorban 4-5 fok, odakint körülbelül 0-2 fok lehetett. A sapkámat is a fejemre húztam.

Bertram éppen elpakolja a sátrat; felhívnám a figyelmet a panorámára

Reggel nyolckor keltünk. Komótosan reggeliztünk, élveztük a kilátást. Bertram a kenyérre üvegből öntötte a lekvárt (mint mindig), én téliszalámit ettem.
A mai nap célja eljutni a tó északi oldalának a közepéig, ahol van egy tábor (Memurubu).
Madárcsicsergés, jégkockák csörgése, vízesések hangja zavarta a csendet, miközben árkon-bokron és hónyelveken vágtunk át, néha szárazon, néha vízen.

      Egy kis pihi :)

Négy óra alatt elértük a tábort, ami teljesen kihalt volt. A házak bezárva, üresen álltak. Letelepedtünk egy ház teraszára, elővettük a főzőfelszerelést és készítettünk vacsorát (Adventure food, legeslegjobb!). Jóllakva elindultunk feltérképezni a tábort. Találtunk nyitott menedékházat, rendkívül hideg és nyirkos volt.
Este hétkor folytattuk utunkat Gjendebu felé. Sajnos a sok hó miatt eltévedtünk, ezért visszafordultunk. Memurubu táborában töltöttük az éjszakát.

Memurubu

A menedékház bejárata

Reggeli közben

Másnap reggel újra megpróbáltuk megtalálni az útvonalat. Ez több órán keresztül tartott. Hatalmas hótömegen és lápon kellett átvergődni magunkat. Néha comb tövig merültünk a hóban. Úgy érzetem magamat mint a miskolci kocsonyában a béka, csak pislogtam tehetetlenül egy ideig, vajon hová tűnt már megint a lábam? :)  Felérve a hegyre végre meglett az út. Meg is álltunk, a kilátást nem lehetett csak úgy a hátunk mögött hagyni. A hóval borított helycsúcsok előtt terült el a hatalmas Gjende tó.

Végignéztünk a hegygerincen, aminek az elején voltunk. Káprázatos volt, ugyanakkor felébredt bennünk a kétely, hogy végig tudunk-e menni rajta, mert a távolban igen magas hótorlaszok látszódtak. Néhány óra menetelés után bebizonyosodott, hogy jogos volt a kétely. Több méter magas hóakadály került utunkba. A hótömeg két oldalán szakadék tátongott, a hófal két oldalán repedések látszódtak, nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg lecsúszunk. Csákány, beülő és kötél híján semmi esélyünk nem volt a folytatásra, így visszafordultunk. Visszaérve a táborba, lentről be tudtuk azonosítani, hogy odafent hol jártunk korábban. Lentről még veszélyesebbnek tűnt a hótorlasz. Egy kis pihi, pocakfeltöltés, és visszaindulás Gjendesheim-be. Bíztunk abban, hogy estére visszaérünk, már ismertük az utat. Sikerült is, este 8-9 körül értünk az autóhoz, amin egy büntetőcédula várt minket. Kaptunk egy felszólítást, hogy fizessük be a parkolási díjat. Ráírtuk a hátuljára, hogy az a pénz, ami boríték nélkül, jelöletlenül találtak a dobozban, az mi voltunk. Ha nem hiszik, nézzék vissza a kamerát (ki volt írva, hogy kamerával megfigyelt terület, persze nem is volt kamera). Becsúsztattuk az üzenettel ellátott büntetőcédulát a kihelyezett fémdobozba.
Egyébként eléggé le voltunk döbbenve, hogy járt erre ellenőr.

Éppen azon morfondíroztunk, hogy mi lesz a többi tervünkkel, ha azokat is félbeszakítja a nagy hó, mikor arra jött két helyi srác dzsippel. Nemrég voltak a Galdhøpiggen csúcson, a hegy járható. Fantasztikus hír.
Nagyon örültünk az információnak, mert Galdhøpiggen volt a soron következő úti cél. Elindultunk autóval Lom városka felé. A helyen mozdulni sem lehetett a hétvégéi oldtimer show miatt.

Az utak, parkolók megteltek régi autókkal, és egyetlen kempingben sem volt szabad hely. Nem vacakoltunk sokáig, egy kanyar mellett lévő autókiállóban felállítottuk a sátrat. Senki sem szólt ránk :). Éjjel állat bőgést hallottunk, de szerencsére nem dugta be rénszarvas a fejét a sátorba.

Vadkemping az út szélén

Másnap reggel bementünk Lom központjába szemrevételezni az oldtimer autókat. Felszerelkeztünk néhány hasznos infóval a turistainformációs házban, majd elindultunk Spiterstulenbe. Szegény Ford Fiestánk alig bírt felkapaszkodni a meredek utakon.

Spiterstulen menedékháznál letettük az autót, összeszedelőzködtünk és elindultunk gyalog fel, Norvégia legmagasabb hegycsúcsára. A csúcsot több irányból lehet megtámadni, mi keletről mentünk, mert azt fedi gleccser legkevésbé. Jó móka lett volna a gleccseren menni, de felszerelés híján voltunk.

Az út elején; apropó ki látja az utat? :)

Itt még mosolyogtam, de később ez "elfogyott"

Többnyire havon gázoltunk át. Igyekeztünk kitaposott nyomokba lépni. Ahol nem volt, oda mi tettünk. Néha elmerült egy-egy teljes láb a hóban. Néhány óra múltán elkezdett fogyni az energia. A bal térdem újra rázendített (utazás előtt hatalmasat bukfenceztem bicajjal a Maglódi úton, megsérült a térdem). Jó pár órányi felfelé menet után elértük az első csúcsot. Itt úgy éreztem, nincs tovább, vissza kell fordulni. Fél óra dilemmázás után, aminek a végére az a döntés született, hogy visszafordulunk, mégiscsak elindultunk tovább, felfelé, és hamarosan elértük a második, majd a harmadik csúcsot is.
Ott álltunk a Galdhøpiggen tetején, Norvégia legmagasabb pontján. A kilátás fenomenális volt. Mintha ezer és ezer hófehér párnát szórtak volna szét a hegytetőkre. Hatalmas nyugalmat árasztott magából a havas hegycsúcsokkal, gleccserekkel tarkított táj.

Nem időzhettünk sokáig, esteledett. Bertram testvériesen megosztotta velem a csúcs csokiját, lőttünk pár képet, majd elindultunk lefelé. Eleinte csak finoman lépkedtünk. Rájöttünk, hogy leggyorsabb az, ha futva végiggázolunk az érintetlen havon. Úgy éreztem magam, mint egy őrült dilis kisgyerek. Fantasztikus érzés volt. Hatalmas vigyorral a fejünkön száguldunk lefelé. Néha azért el-el merültünk a hóban. Bertramnak egyszer úgy beszorult a lába, hogy ki kellett ásni őt.
Este kilencre értünk le, éhesen, teljesen kimerülve. Hatalmas szerencsénk volt, hogy akadt szabad szoba a menedékházban. A hátunk mögött lévő napok után már nagy szükségünk volt egy forró zuhanyra.
Összetákoltuk magunkat és egy forró bögre teával a kezünkben letelepedtünk a kandalló elé megtervezni a folytatást.

Kicsiny szobánk a menedékházban

Összefutottunk pár rénszarvassal

Reggel visszamentünk Lomba. Be akartunk vásárolni, de vasárnap lévén minden zárva volt, most már ezt is tudjuk, hogy Norvégiában vasárnap csak a benzinkutakon lehet kajához jutni, a kínálat sajnos csak hot-dog, kebab és hamburger.

Geiranger Fjord világhírű. Komppal végig lehet rajta utazni. Ez a mai terv, el is indultunk. Óriási hegyek között vitt az út, néha megálltunk fotózni, hol a havas tájat, hol egy befagyott tavat. Következtek a szerpentínek. Maximum 20 km/h-val tudtuk bevenni a kanyarokat.
A völgybe leérve láttuk, hogy a komp bent állt a kikötőben, csak be kellett rá gurulni. Leparkolás után kiszálltunk az autóból, felmentünk a fedélzetre.
Másfél órán keresztül tátott szájjal csodáltuk a tájat.

Kompozás után Bergen városa felé folytattuk utunkat. A hosszas autókázás fáradalmait tengerparti pihenőkkel enyhítettük. Az erdő folyamatosságát néha egy-egy kis fjord menti falu szakította meg. A helyiek fürdőruhában pancsoltak a hideg vízben.
Hol napozni, hol hógolyózni álltunk meg.

Minden olyan nyugodt, tiszta, és üde volt. Mintha a norvégoknak semmi gondjuk nem lenne. Ma nem értük el Bergent. Byrkjelo közelében egy autókiállóban vadkempingeztünk.

Végre hétfő lett, kinyitottak a boltok, Byrkjeloban feltankoltunk édességgel.

Péksüteményből mindenütt ugyanaz volt a választék, vaníliapudingos kosárkák és pizzás táska. Nem valami bő a kínálat. A vaníliapudingosból két variáció van, kókuszos vagy marcipánkrémes.

A másik norvég őrület még az undorító ízű gumicukrok. Minden boltban volt cukorkás pult, a helyiek mikor megérkeztek a boltba, rögtön rohantak, és kis színes műanyag lapáttal lapátolták be a papírzacskóba a gumicukrokat. Mi is megkóstoltuk, hátha finom. De nem, mint már említettem, az összes ehetetlen. Van, amelyik kicsit ehetetlen, van, ami pedig teljesen. A "sós banán" volt a legdurvább. Megbeszéltük, hogy a következő boltban nem magunknak, hanem egymásnak választunk cukrokat, lehetőleg a legrosszabbak közül. Poén lesz egymás grimaszoló fejét nézni, hihi.

Az izlandi bejegyzésben sokat panaszkodtam a fjordokra, melyek körbeautókázása rengeteg ideig tartott (Izlandon 3000 km-t autóztunk). Norvégiában szerencsére más volt a helyzet, itt minden nagyobb fjordnál lehetőség volt kompra szállni. Ki is használtuk ezt. Most Mannhellerből mentünk át Laerdalba.

A kikötőből Flam falu felé vettük az irányt. Az útikönyvből egy nappal korábban bogarásztuk ki a látványosságot. Állítólag a híres Flams vasúton való utazást nem szabad kihagyni.
A kocsit a pakolóban hagytuk, megvettük a nagyon drága jegyeket és vonatra szálltunk. A Flamsbana vonat a keskeny Flamsdalenen keresztül meredek hegyoldalak között, alagutakon keresztül halad felfelé, Myrdal felé. A hatalmas üvegablakokon át szép kilátás nyílik a völgyekre.

 

A vonat félúton megállt egy vízesésnél, ahol még zene is szólt, és egy piros ruhás hölgy táncolt a vízesés tetején. Ez már túlzás volt szerintünk. Myrdalba, a végállomásra érkezve leszálltunk, várni kellett a visszaindulásra. Kiderült, hogy olyan lehetőség is lett volna, hogy csak egy útra veszünk jegyet, visszafelé pedig legurulunk bicajjal. Mivel megvolt a visszafelé jegyünk és nem akartam egy hasonlóan nagy összeget a biciklikölcsönzésre kiadni, ráadásul a térdem sem repesett a tekerés ötletéért, újra vonatra ültünk és aludtunk egy jót a visszaúton.
Utólag visszanézve ez a program túl hosszú és túl drága volt (400NOK/fő). De ti már okosabbak lesztek, és vagy kihagyjátok, vagy legalább feldobjátok az utat azzal, hogy bicajjal mentek visszafelé.

Voss felé folytattuk utunkat. Voss városka az extrém sportok hazája. Bertram mindenképpen szeretett volna valami olyat csinálni a magasban, ami nagyon-nagyon veszélyes.
Ma nem értük el a várost, beesteledett, egy vízesés lábánál fekvő kempingben töltöttük az éjszakát.
Következő nap Voss-on végül csak átgurultunk, meg sem álltunk Bergenig.

Bergen Oslo után az ország második legnagyobb városa, 251 ezer lakossal.
A város nagyon tetszett nekünk. A turista információs irodában sok-sok nap után végre wifi-hez jutottunk. A modern élet apró örömei :).
A kikötőben álló halpiacon nem csak friss halakat, hanem bálna és jávorszarvas kolbászt is árulnak. Szintén a kikötő mellett áll a híres Hanza-negyed, színesre festett fából épített régi házak, melyeket az 1702-es tűzvész után újraépítettek.

A Hanza-negyed Bergenben

Egy kis alvás is belefért a városnézésbe :)

A duci arcú american boy mekizik :)

Siklóval felmentünk Floyen-re, a város kilátóhegyére. Ha Bergenben jártok, ezt nem szabad kihagyni.

Kora estére "kivégeztük" a várost, visszaszálltunk a nagyon drága parkolóban hagyott autónkba, és továbbgurultunk dél felé. Kvanndal-ban este 22:30-kor sikerült felgurulni az aznapi utolsó kompra. Mázlink volt. Utne falucska várt minket a túlsó parton. A legközelebbi kempingnél leparkoltunk.

Másnap korán elértük Odda-t. Odda városka mellett fekszik Tyssedal, ahonnan meg lehet közelíteni Trolltungát. Trolltunga meglátogatása egy elég kemény gyalogtúrát jelent. Eddig végig sütött a nap, az időjárás velünk volt, most viszont elkezdett esni az eső és nem lehetett látni, hol ér véget sötét felhő. A térdem gyengélkedett és egész testemben éreztem, hogy jelen körülmények között a legrosszabb ötlet az lenne, ha felindulnánk a hegyre. Bertram is egyetértett, újraterveztük a programot. Megváltoztattuk a túrák sorrendjét. Trolltungát áttettük a legutolsónak.

Trolltunga indulópontjánál

 Autóba be, irány dél. Átkompoztunk Nesvik-ből Hjelmeland-ba.
Útközben láttunk egy magyar zászlót, egy kis falu egyik házának az udvarán lengett a szélben :).
Nagyon későn, este fél hétre értük el Preikestolent. Ha most felindulunk a hegyre, akkor ott is kell aludni. Összepakoltunk mindent a nagy hátizsákokba. Elbúcsúztunk az autótól, elindultunk felfelé. Az útvonal szépen ki volt építve. Sokan jöttek szembe és kérdezgették a hátizsákok láttán, hogy "Ti fent fogtok aludni?" Igen! Ekkor jött a "hú de cool-ok vagytok" mondat. Mi csak vigyorogtuk. 
Egy francia sráccal hosszabb időre megálltunk beszélgetni. Egy pici hátizsákkal utazott idáig. Friss levegőre vágyott és lelépett otthonról egy hétre, aminek az asszony nem igazán örült. Most először utazott egyedül. Mesélte, hogy az előző éjszakát az út szélén töltötte :D. Ma csak mandulát evett, de sebaj, mert két hét múlva kezdődik a Ramadán, legalább rákészül egy kicsit :). Nagyon érdeklődő volt a srác, leesett az álla, mikor megtudta, hogy Bertram és én csak barátok vagyunk, semmi több. Adtunk neki pár úti tippet, ajánlottuk neki a GR20-at Korzikán, ahol mi két éve már voltunk.
Az út csodálatos helyen vezetett fel, rengeteget fotóztunk. Úgy éreztük magunkat, mintha egy japán kertben lennénk. Időnként fából épített cölöpökön jutottunk át egy-egy láposabb területen. Máskor tavak között kőlépcsőn haladtunk.
Körülbelül három óra alatt értük el a célt. Ismét döbbenetesen szép helyen álltunk.
Azért, mert igazán menők vagyunk, felállítottuk a sátrat a szikla tetején :).

Útközben...

Közeledünk...

A Preikestolen tetején :)

Nagyon közelről :)

Sátorállítás :)

A kilátás éjszaka

Éjjel esett az eső. Felébredtem, lépéseket hallottam a sátor körül. Felébresztettem Bertramot, aki kidugta a fejét a sátorból és közölte "Épp most futott el valaki".
Csak viccelt. Nem volt ott senki. Hajnali négykor keltünk, elért minket egy viharfelhő. A sátrat alaposan megtáncoltatta a szél. Pár perc alatt összepakoltunk, és szélsebesen lejöttünk a hegyről. Reggel hétkor már autó mellett vizet forraltunk a teához.
Elgurultunk a legközelebbi faluig, ahol volt élelmiszerbolt. Még másfél óra volt nyitásig, picit aludtunk a kocsiban. Többre sikeredett a tervezettnél, 10 körül kászálódtunk ki az autóból. A boltban az eladók "jó reggelt!"-el fogadtak minket. Ezek szerint megcsodáltak minket alvás közben a parkolóban. Felpakoltunk kajával, az eladó pedig utánanézett a kompnak, hogy mikor indul. Kiderült, hogy a rendszer úgy működik, hogy oda kell telefonálni a kikötőbe, hogy jöjjenek értünk a komppal, és akkor jönnek, és majd csinálnak rajta helyet az autónak. Érdekes. Ja és az ára egy útra 500NOK. Kihagytuk a kompozás lehetőségét (ugye érthető?), és inkább körbeautóztuk a fjordot, ami fél órával került többe.

Minél közelebb értünk Lysebotn-hoz (a következő tervezett túránk onnan indul, a cél a Kjerag kő), annál meredekebbek, keskenyebbek, beláthatatlanabbak lettek az utak, vagyis csak út, mert természetesen egy pici egysávos út vezetett oda, aminek legtöbbször a két oldalát több méter magas hófalak álltak.

Délután 3-4 körül értük el a túra kiindulópontját. Az autó a parkolóban maradt, mi pedig elkezdtünk felkapaszkodni a hegyre, Kjerag felé. Az időjárás ellenünk volt. Hideg, erős szél és eső hátráltatott. Egy szembejövő túrázó azt tanácsolta, ne menjünk tovább, mert az egyik patak amin át kell sétálni nagyon megáradt, ráadásul fent olyan erős szél fúj, hogy alig lehet haladni. Megnyugtattuk, hogy nem lesz bajunk, kemények vagyunk. Nem sokkal később könnyedén átszökelltünk a megáradt patakon, és a hegy tetején is jól álltuk a szelet. Tényleg kemények vagyunk :).
A hó ellepte a kijelölt út egy részét, így sikeresen eltévedtünk, amivel sok időt vesztettünk. Mikor este 8-kor végre megleltük Kjerag-ot, nagyon mérgesen voltunk, végig ott bóklásztunk a közelében.
A kilátás ismét a "túl szép, hogy igaz legyen" kategóriába esett. A Kjerag kőre nem tudtunk fölállni a nagy szél miatt. Az egész norvég túrából ezt a helyet vártam a legjobban, így érthetően voltam csalódott, amiért nem jött össze a kőre állás.

 Egy lábbal a Kjerag kövön

A bal térdem a végét járta. Nem tudtam ráterhelni. A visszafelé vezető úton legalább az időjárás velünk volt, odébb állt a vihar, kisütött a nap.
Még sose örültem ennyire az autónak, mikor megláttam a parkolóban piroslani a hegyről lefelé menet. Bedobtuk a hátizsákokat a csomagtartóba és lekocsikáztunk a faluig (Lysebotn). Megkerestük a helyi, híres kempinget, ami a Lysefjorden végében áll. Vannak hostel szobái is. Ezt a lehetőséget ki is használtuk, hogy ágyban aludhassunk. Higiéniai okokból kötelező volt egyszer használatos ágyneműt húzni, ami műanyagból készült :).

A kempinghez tartozott egy híres pub is, mindig ott ültek a színes sapkás basejumperek. A környező sziklák nagyon népszerűek a bázisugrók köreiben. Mi is "beköltöztünk" a pubba, Bertram ivott egy pohár sört 4000Ft-ért (igen, itt ennyire drága), és közben basejumper videókat néztünk a plazmatévén, amit a tulaj örömmel mutatott. Másnap délelőtt Bertram fotózott, én pedig a fűre felállított trambulinon éltem ki magam.

Apropó egy fontos észrevétel, Norvégiában a legtöbb családi ház udvarán áll egy trambulin. Ez Izland és Norvégia közös vonása :).

Eldöntöttük, hogy a bekrepált térdem miatt nem megyünk vissza Trolltungához (ahol az eső miatt kihagytunk egy túrát), hanem elindulunk autóval Oslo felé. A norvég főváros innen még 400 km. Tekintve a forgalomkorlátozást, időben jó hosszú útra kell számítani.
Az első megállónk Kristiansand kikötőváros. Hatalmas darukkal éppen konténereket rakodtak le egy hajóról. Óriási volt! Bejártuk a várost, nagyon kellemes kis hely. A helyiek éppen ünnepeltek valamit, minden kisgyerek kalózjelmezben mászkált :).

Kristiansand

Kristiansand

Bertram egy mászóka tetején

 Fél napos városnézés után folytattuk utunkat Oslo felé. Csoda történt, az E18-as úton 100 km/h volt a megengedett sebesség. A Norvégok szokás szerint 20-30-al átlépik a sebességhatárt, nem törődve a mindenhová kirakott automata-trafipaxokkal. A "száguldozást" nem tudtuk túl sokáig élvezni, útjavítás miatt visszavették a korlátozást 60-70 km/h-ra. Le is jöttünk az autópályáról, a mellékutakon legalább voltak látnivalók.

Kongsberg bányaváros előtt ért minket az este, ahol egy család által vezetett pici kempingben töltöttük az estét. Csak egy sátor volt a miénken kívül. A másik sátor tulajdonosai motorral érkeztek, egy apa és fia együtt járhatták az országot. Hát nem cool? :)

Balra apa és fia, jobbra pedig mi sátorozunk.

Alig fizettünk valamit, volt ingyen meleg víz (először történt, hogy ez nem került külön pénzbe), wifi, futkosó csirkék a kertben, no meg egy aranyos cica.
Kakaskukorékolásra keltünk.

Elautóztunk Kongsberg híres ezüstbányáinak bejáratához. Egy pici fémdobozban (vonat) jutottunk le a mélybe. Körbevezettek minket, nagyon izgalmas volt. Ajánlom mindenkinek.

A vonat egyik vagonja belülről...

...és kívülről

Este elértük Oslo-t. Egy internetkávézóban foglaltunk szállást két éjszakára az Anker hostelbe. 
A szobatársaink egy szőke, hosszú hajú norvég srác és egy valószínűleg otthonról kidobott helyi, középkorú férfi volt. A norvég srácról reggel, amikor felvett egy szoknyát kiderült, hogy igazából lány. A pasiról nem tudtunk meg semmit, egész nap szótlanul ült a szobában és netezett, néha lement papucsban cigizni.
Bertram leköltözött a laptopjával a lobby-ba dolgozni, én pedig elkezdtem tüzetesen átfésülni Oslo-t, hogy megtaláljam a város eldugott és nem eldugott szépségeit.

Oslo; az út végén a Royal Palace

Minden erőfeszítésem ellenére ez csak részben sikerült. Sajnos Oslo nem az a város, amire többet kell szánni egy délutáni sétánál. Miután jól leégtem a napon, visszamentem a hostelbe, és a laptopommal együtt csatlakoztam Bertramhoz.

Az Anker hostel lobby

tele wifiző fiatalokkal

Összefoglalás.
A nagyobb városok közül Bergen-t érdemes megnézni. A főváros kihagyható. Annak ellenére, hogy rengeteg az automata-traffipax, a helyiek úgy vezetnek, mint egy őrült, viszont segítőkészek és mindenki tud angolul.
Norvégia nagyon drága. Minden az itthoni ár 3-4-szerese. Sátorozással sokat lehet spórolni a szálláson :) . Biztonságos hely, nem fognak éjjel kirabolni.
Egy étterem kivételével mindenütt tudtunk bankkártyával fizetni (szállás, kaja, komp, parkoló...).
Túrázásra Norvégia az egyik legalkalmasabb azon ország közül, ahol már jártunk. Hatalmas nemzeti parkjai vannak. Érdemes megvárni június végét, különben a még el nem olvadt hó komoly akadályozó tényező lesz. Ha valaki szintén kerülné a tömeget, mint mi, és szezon előtt szeretne menni, vigyen spéci felszerelést!
Június elején az ország középső részében még éjfélkor sem kellett lámpa, reggel 4-kor pedig már hét ágra süt a nap.

Ha újrakezdhetném az utat, rugalmassági okokból ismét autót (esetleg lakóautót) bérelnék. Három-négy hétre mennék, hogy megnézhessem az ország északi részét is, a délit pedig kihagynám. Bővíteném a két-három napos túrák számát, na és lenne nálam bicaj is :). Bertram a bringája mellett sítúra és sziklamászó felszerelést is hozna :). Az ország hatalmas extrém sportok adta lehetőségeivel érdemes élni.



A fotók egy részét útitársam, Bertram készítette. Köszönet érte!