Korzika - GR20

GR20
Nem emlékszem hogyan született az ötlet, de arra igen, hogy hol. Bertram fejében :).
Eldöntöttük,  hogy 2012. szeptemberében kipróbáljuk magunkat Korzika hegycsúcsain, és nem maradt más hátra, mint a felkészülés.
A GR20-ról azt gondoltam túl nagy falat - hiszen ez lesz életem első hátizsákos túrája- , de majd csak megoldom valahogy.
Olyan célokat érdemes kitűzni magunk elé, amik legalább egy kicsit meghaladják a képességeinket, mert akkor garantált lesz a fejlődés felfelé.

Egy honlapon nagyon találó mondatot találtam az útról:  
"A Túra. Átlényegülsz, ha megcsinálod."

"A GR a francia Grande Randonnée kifejezés rövidítése, melynek jelentése 'nagy kirándulás'.
A GR túrák egy hosszú távú gyalogtúra hálózatot alkotnak, melynek részei Európa több országát is érintik. Itt találhattok egy listát: http://www.gr-infos.com/gr-en.htm.
Mindközül a GR20-at tartják Európa legnehezebb(!) túraútvonalának.
Nem csak arról híres, hogy a legnehezebb, hanem a legszebb is.
A GR20 Korzika legfőbb hegyvonulatán át összeköti a sziget északi és déli részét. 180 km hosszú, kb. 10.000m szintkülönbséggel(fel és le összesen). Az igen jó erőben lévők átlagosan 15 nap alatt tudják teljesíteni. 
A GR20 nem a táv miatt, hanem a hatalmas szintkülönbségek miatt erőpróbáló.
Azért kapta a legnehezebb hegyi gyalogtúra besorolást, mert rengeteg részén mászni kell, amikhez itt-ott biztonsági láncokat is ki kellett helyezni.
A útvonal felezőpontja Vizzavona. A déli szalaszt(Conca-Vizzavona) tartják a könnyebbnek, az északi, rendkívül sziklás szakaszt (Calenzana-Vizzavona) pedig a nehezebbnek és egyben a szebbnek is."
Találjátok ki, mi melyik szakaszt vállaltuk be :).

A FELKÉSZÜLÉS 
  
Útitársamhoz képest nagyon le voltam maradva mind fizikailag, mind felszerelésileg. Emiatt nem is azt a célt tűztem ki, hogy ezt behozzam(mert azt nem lehet, hiszen Bertram olyan mint egy ironman), hanem, hogy csökkentsem a különbséget. A több hónapon át tartó heti 3-4 edzés segített abban, hogy felpakoljak magamra némi izmot.
Sokan úgy tartják, egy ilyen túra kimenetele nem is elsősorban a fizikai felkészüléstől, mind inkább a lelkitől függ. 
Fejben dől el minden!

A szükséges felszerelések beszerzéséhez elég sok idő kell, mert ha már drága dolgokat veszel, érdemes jól meggondolni, melyek lehetnek számodra a legjobbak. 
Annyiszor jártam az Overlandban és a Mountexben (és még más egyéb helyeken), hogy végül már az összes eladó megismert :).
Jók ezek a túraboltok, mert nem csak nagyon szívesen, hozzáértve segítenek kiválasztani a neked legmegfelelőbb cuccokat, hanem ellátnak még millió és millió jó tanáccsal. A tanácsaik abszolút hitelesek, többen közülük már megjárták a GR20-at :). Az egyik srác azt mondta, hogy az nem is lehet igazi nagy túrázó, aki nem járt még a GR20-on. 
Na tessék, minden jel arra utal, hogy én hamarosan "igazi nagy túrázó" leszek :D.
Nagyokat pislogtam, mikor megkérdezték, "Ugye tapasztalt vagy és már voltál több napos utakon?". Nem emlékszem, hogyan tértem ki a válasz alól, mert "nem"-et biztosan nem mertem mondani:). 
Itt egy rövid lista a szükséges felszerelésekről azoknak, akiket érdekel:
- túra hátizsák (a 48 literes Osprey tökéletes volt)
- ajánlott jól bejáratott, igen erős(kemény talpú!) túrabakancs és túrazokni(2db) /én új bakival mentem/
- túraszandál (a nap végén erre cseréled le a bakancsodat)
- túrabot - ez a GR20-on kötelező!!!!
- hálózsák (olyan, ami 2-5 fokban is jó, pl: Hannah Scout )
- túranadrág(1db lecipzározható), túrapóló(2db) - icebreaker nagyon jó!!!
- aláöltözet (1-1 alsó és felső) - hidegben vagy pizsinek
- polárpulcsi; softshell kabát(nagy szélben nélkülözhetetlen!); esőkabát/nadrág
- (kulacsok vagy) camelbak - 3literes! (mi napi 2,5-3 litert ittunk túra közben)
- acélbögre(víz/kaja melegítésére); evőeszköz; bicska; tűzgyújtó eszköz(!)
- fejlámpa(!); naptej(magas faktorszámú!); napszemüveg, fejfedő(kendő)
- sebtapasz/leukoplaszt; betadine/neogranormon; láz- fájd. csillapító; wc-papír...
- kaja (Smack, Adventure food, müzliszelet, diófélék, szalámi) 
- ultralight túra  sátor (ha majd visszatérek még a GR20-ra, feltétlen viszek sátrat)

Balázsnak nagy köszi!, hogy kölcsönadott pár cuccot :).


 INDULÁS

 Szombat reggel 11.40-kor indult a gépünk BUD T2-ről. Hátizsákjaink ha jól emlékszem 9,3(enyém) és 13,7(Bertramé) kg-ok voltak(ehhez később még hozzájött 3-3 liter víz), melyek táskákat a biztonság kedvéért befóliáztattunk csomagfeladás előtt. Sose szoktam fóliáztatni, de ha most baja esne a cuccainknak, akkor a felszerelés hiányában neki sem vághatnánk a túrának, így nem kockáztattunk.
14.00-kor szálltunk le Párizs CDG repterén, ahonnan át kellett buszoznunk Orly-ra. Itt körünkben nagy sikert aratott a Paul cukrászda, majd következett egy kis alvás a gate-nél majd a repcsin is. Este 19.50-kor landoltunk Korzikán, egy szép kis tengerparti városban, Bastia-ban. 
Ekkor elkezdődtek a bonyodalmak...
Jelenleg Bastiában voltunk, de a túrát, amit másnap kora reggel szerettünk volna elkezdeni, Calenzana-ból indul. Korzika egy nagyon békés francia sziget, sőt talán túlontúl békés is, mert hétvégén igen szegényes a tömegközlekedés. Nem maradt sok választásunk: vagy taxival(270Euro!) elmegyünk Calenzana-ba, vagy itt alszunk Bastia-ban, és másnap reggel elvonatozunk a túra indulópontjához 15 Euro-ért.
Ez utóbbit választottuk, mely további feladatokat szült. Nem volt előre foglalt szállásunk Bastia-ban, keresni kellett egyet. A reptéri információnál kaptam egy rövidebb listát a belvárosi olcsó(2-3 csillagos) hotelekről, melyeket elkezdtünk sorban fölkeresni. Mikor a harmadik hotel ajtajára is ki volt rakva a Megtelt tábla, aggódni kezdtünk. A negyedik helyen már próbáltam nagyon nyomorult arcot vágni, hátha megsajnálnak és történik valami csoda..., a recepciós srác azt ajánlotta folytassuk tovább a sétát az úton fölfelé, hátha a Hotel Imperial-al szerencsénk lesz. Bertram mondta is, hogy jó drága lesz az a Hotel Imperial, de mikor odaértünk kiderült, hogy az nem az a sokcsillagos drága szálloda(mert olyasmi nem is létezik a városban), hanem egy helyi kis 2 csillagos hotelecske. 
"Könyörgöm sajnálj meg és segíts" arckifejezés elővétele és "van-e szabad szoba" mondat kézzel-lábbal történő elmagyarázása(mert itt csak franciául beszélnek!) után elsőre megint rossz híreket kaptunk, de aztán csak előkerült egy nagyon-nagyon kicsi és még annál is nyomorékabb utolsó szabad szobácska(amiben még wc sem volt és a szoba közepén állt a zuhanykabin) 60 Euro-ért. Mondtuk az öregnek, hogy OK,OK,OK, jó lesz a szoba! Erre meg a tata, akinek alig volt pár ujja és a szája sarkán lógott a cigi, kiakadt, hogy mi az, hogy OK, mondjuk azt, hogy Yes vagy hogy Oui, mert az OK az egy szörnyű amerikai kifejezés.
Már szinte hajlongtam, hogy yes-yes, mert komolyan attól paráztam, hogy nekünk, nem francia okézós turistáknak végül nem adja ide a vacak szobát :D. Az öreg később feleszmélhetett, hogy túllőtt a célon, mert a továbbiakban mosolyogva előre köszönt OK-val !!!
Ledobtuk a cuccost és elmentünk enni egy kis helyi sajtos hamburgert, majd sétálni a kikötőbe.

Az esti zuhanyzás viccesen zajlott, mert ki kellett mennie egyikőnknek a szobából, amíg a másik zuhanyzott, köszönhetően ezt a zuhanykabin vicces elhelyezésének :D.

Egy kis szükséges plusz infó: Bertrammal nem vagyunk egy pár, hanem csak barátok. Tudom-tudom, nem létezik fiú-lány barátság, de mi erre igyekszünk rácáfolni :).

A TÚRA 

1.nap (Vizzavona - Refuge de I'Onda)
Mikor megérkeztünk Korzikára, még egyáltalán nem tudtuk, melyik végéről fogjuk "megtámadni" a GR20-at. Lassacskán elkezdtek körvonalazódni a dolgok... 
Tervünk végül úgy szólt, hogy a GR20 északi szakaszán megyünk végig, ami Calenzana-tól Vizzavona-ig tart. Reggel mindkét helyre indult vonat, de Vizzavonába korábban, azaz ha arra mennénk, hamarabb kezdhetnénk, így a körülmények azt a döntést szülték, hogy ne Calenzana-tól túrázzunk Vizzavona-ig, hanem fordítva :).
11-kor már a vizzavonai refuge-ban (GR20-as menedékház) ebédeltük a 18 Euro-s lasagne-t, és próbáltunk ráhangolódni a perceken belül elkezdődő túrára. 

Utolsó meleg/főtt kaja elfogyasztása, utlsó sms-ek(itt még van térerő) elküldése, camelbak-ek vízzel való feltöltése, aztán 12.15-kor indulás.
Az első óra arról szólt, hogy legalább 3-szor újrakötöttük a cipőfűzőket, állítottunk a hátizsákon, kiöntöttünk egy kulacs vizet, bénáztam a túrabottal. 
A bakancsról annyit, hogy mindenki óvva intett engem, nehogy itt avassam föl a vadiúj túrabakancsot, hanem már bejáratottat vigyek.... de hogyan is tehettem volna, ha indulás előtt csak egy héttel sikerült megtalálni a megfelelőt? Hanwag Tatra Lady.
 Így viszont a GR20 első túranapján kellett azzal szórakoznom, hogy rájöjjek hogyan kell megfelelően (se túl szorosan, se túl lazán) bekötni a bakancs cipőfűzőit :).
/Ezt a mondatot évekkel később írom a bejegyzéshez: a bakancs még idén (2019) is tökéletesen szuperál, igaz már a második talpát koptatom :) /

Az első 1-2 órában alig volt emelkedő, szépen haladtunk a fehér-piros csíkkal jelölt útvonalon. A gyönyörű napsütésben egy patak mentén sétáltunk, melyben óriási, lekerekített sziklák fehérlettek. 

 

Még a nagy út elején...

Az egész nagyon szép és nagyon hangulatos volt mindaddig, amíg az út el nem kezdett emelkedni, és szép kerek sziklákra a 13 illetve 16kg-os túra hátizsákkal föl nem kellett mászni :).
Ekkor eljött a lihegés ideje, ami a részemről olyan hangos volt, hogy elnyomta a csordogáló patak hangját :D.
Teltek az órák, egyre feljebb és feljebb jutottunk. Egyre kevesebb volt a növény, egyre több volt a szikla. A testünk lassacskán ráhangolódott a fokozódó terhelésre, és a látvány is erősen közrejátszott abban, hogy a figyelmünk ne a nehézségekre irányuljon.

2020m

A sokadik kilométer után, mikor az utóbbi 3 órában csak meredeken fölfelé mentünk, és elkezdett esteledni is, na meg a hegycsúcson csípős-hideg szél kezdett fújni, már a táborról álmodoztunk, milyen jó lenne, ha már megérkeznénk. A hegycsúcsról gyönyörű volt a kilátás, és jó hír volt, hogy ettől kezdve lefelé megyünk. Bertram nem örült annyira, mert Ő úgy van összerakva, hogy neki fölfelé könnyebb, mint lefelé.

 

 

Egyszer csak elfogyott a lelkesedésünk. Fáradtak voltunk, egyre csak sötétedett, a lábaim már remegtek minden lépésnél, kicsit le is maradtam. Bertram gyorsan átcsapott pszichológusba, és nagy erőkkel bíztatott, hogy már biztosan nagyon közel vagyunk a táborhoz.

Az ég már szinte teljesen sötét volt, míg a völgy a legmélyén narancssárgán világított. Sosem láttunk ehhez foghatót, varázslatos volt.

Először úgy tűnt, talán a tábor fénye. Bertram a lenyugvó nap játékára tippelt, neki volt igaza. Lassacskán kezdtünk bajba kerülni. Annyira besötétedett, hogy nem látszódtak a jelek. A fejlámpákat nem vettük elő, abban bíztunk, talán csak percek kérdése és ott leszünk.
Lent a völgyben csakhamar színes foltokat pillantottunk meg, amik sátrak voltak.
Fél9-9 körül teljes sötétségben megérkeztünk a táborba.
Bertram befizette a tábori-díjat, talán 4 Euro/fő lehetett. Fejlámpa fényénél fölállítottuk a Bertram által hozott egy személyes sátrat (elfértünk benne ketten), átvedlettünk aláöltözetbe, polár pulcsiba. 
A tábor szabadtéri "konyha" részén, ami egyenlő volt némi hideg folyó vízzel és 2 db. gázrezsóval, vizet melegítettünk a vacsihoz (Smack, Adventure food).  A mai 2000m szintkülönbséggel és 10km-el a hátunk mögött nem volt gond az elalvással.

Mire reggel fölkeltünk, a tábor nagy része összepakolta magát.  

A tábor reggel

A  konyha:)

 A tapasztaltabbak reggel még sötétben elindulnak. Következtetés: kora hajnalban érdemesebb kelni, és még 7 előtt nekivágni az  elkövetkező szakasznak(így kevesebbet leszel napon). Nekünk a kései fekvés miatt ez ma nem ment, 9-kor indultunk.


2.nap (Refuge de I'Onda - Refuge de Pietra Piana)

Kellemesen csípős hidegben és szikrázó napsütésben kezdtük el a mai szakaszt. A tájjal is szerencsénk volt, új volt, egészen különbözött a tegnapitól. Sziklák helyett erdőkön át gyalogoltunk. Először egy fenyvesben haladtunk. Néha szembejött egy-egy tehén:).
Úgy 3 órája lehettünk úton, mikor észrevettük, hogy a jel amit követünk nem fehér-piros csíkos, hanem csak piros. Eltévedtünk!!!! Nemsokára belefutottunk egy idős bácsiba és nénibe, akik némi rápillantást engedtek a térképükre. A bácsi meg is jegyezte, hogy nem tartja túl okosnak, hogy térkép nélkül toljuk a GR20-at :) :) :). Hát igen, ez van mikor csak halasztgatjuk és halasztgatjuk a dolgot, majd azon kapjuk magunkat, hogy hoppá, mindent hoztunk, csak térképet nem :).
Húsz perc múlva ismét a GR20-on voltunk. A kis figyelmetlenségünk miatt egy órát csúsztunk.
Egy kis erdei tanya mellé értünk. Az udvarán néhány túrázó evett-ivott. Mi is betéretünk, és ha már árultak, vettünk két doboz Coca-Colát(3-3Euro). Az árakat nem riogatásul, hanem tájékoztatásul írom ki. Ha esetleg valaki kedvet kap a GR20-hoz, jobb ha tudja mire számíthat :).

Kis mókázás út közben :)

Egy sziklára írva...

...mely alatt Bertram pihen, aki bárhol képes elaludni egy(!) perc alatt :).

Ma is minden a tegnapi forgatókönyv szerint történt... egyszer csak elfáradtunk, egyszer csak hideg lett. Úgy tűnik el kell fogadnunk a tényt, hogy a távolságok becslésében nagyon rosszak vagyunk.
A mai tábor nem völgyben, hanem hegyen volt, 16.00 körül érkeztünk. Nem tudom ködben vagy felhőben voltunk-e, de nem láttunk túl messzire. 

Érkezés Refuge de Pietra Piana-ba.

A látótávolság:)

Az előző táborban láttuk, hogy lehet kölcsönözni sátrat, ami a miénktől sokkal nagyobb, és fel se kell állítani(mert már fel van). Megbeszéltük, hogy a kényelem kedvéért beáldozunk némi eurót rá. Igen ám, de mikor Bertramot megkérdezte a menedékházas néni, hogy van-e sátrunk, és ő igennel felelt, közölte, hogy akkor mi nem kölcsönözhetünk másikat :D. 

A sátrunk

Fölvertük a saját mini sátrunkat, átvedlettünk szárazba, majd behúzódtunk a menedékházba vizet melegíteni a vacsihoz. A többi(nagyrészt francia) túrázó úgy bámult minket, mintha UFO-k lennénk, tippjük sem volt, milyen földöntúli nyelvet beszélhetünk, megkérdezni meg ugye nem merték. 

Szépen elücsörögtünk a meleg kajával teli acélbögrével a kezünkben, és megbeszéltük, hogy ma sem fogunk fürödni, sőt nálam még egy cicamosdás sem jöhetett szóba. Kizárt!!! Ekkor kb. 5-7 fok volt.
Aztán később feladtam undoromat a jeges vízzel szemben, és 3 percre bezárkóztam a zuhanyzóba:).

Ahogyan sötétedett, egyre hidegebb lett a hegyen (1800-1900m között). Ez kiváló alkalmat adott arra, hogy leteszteljük a Hannah Scout (+6/+2/-13Celsius-fok) hálózsákjainkat :). 
Nálam gyorsan megbukott, Bertramnál nem. 
Mindketten azt a következtetést vontuk le, hogy a hálózsák valószínűleg tényleg király, csak Évike abnormálisan fázós.
A sátrunk szellőző sátor, amin átfújt a szél. Bertramból előjött az Ironman, és körberakta hatalmas kövekkel, amik felfogtak némi szelet. Ezt mások is így csinálták a táborban.

Tanulva a korábbiakból, másnap már mi is hajnalban keltünk, 5-kor. A sátorösszerakás, reggelizés, mosakodás, camelbak-ek feltöltése rengeteg időt vett el, és még kicsit ügyetlenek is voltunk benne. 7.50-kor indultunk el.

Kora reggel kilátás a sátrunk mellől. A kedvenc képem mind közül:)

3.nap (Refuge de Pietra Piana - Refuge de Managnu)
A mai napot egy élesen hegynek fölfelé szakasszal indítottuk. 
Az első 10 percben beértünk egy 6 főből álló csapatot, akik egy 65 év feletti nőből, négy 65-70 év feletti férfiból és egy 50-es, nagyon-nagyon izmos lábú túravezetőből állt. A következő 2 napban a csapat meghatározóvá vált számunkra. A hegyen fölfelé szinte végig a nyomunkban haladtak, és majdnem egyszerre érkeztünk a csúcsra, ahol mindannyian leültünk pihenni. Arról beszélgettünk Bertrammal, milyen ciki, hogy ezek az emberek a nagyszüleink lehetnének, és legalább olyan jól bírják a túrát, mint mi. 
Hogy ne maradjunk szégyenben, a szakasz hátralévő részén végig úgy haladtunk, hogy a többiek egy picit lemaradjanak tőlünk, ami cseppet sem volt egyszerű. Szerencsére a versenyszellem hajtott minket.
Volt, hogy leültünk enni, és amikor hirtelen megjelentek az öregek, inkább nem ettünk többet, hanem elindultunk, nehogy utolérjenek. Ez nagyon vicces volt, és biztosan ők is észrevették:).

Eddig a mai útvonal volt a legizgalmasabb, sőt a legszórakoztatóbb :). Szikláról ugráltunk sziklára, és a táj is álomszép volt. A hegyek lábainál fekvő völgyekben kis tavak csillogtak, és a hegycsúcsok tükröződtek bennük. Jó volt az idő, változatos volt a terep. Gyors ütemben, kevés megállóval haladtunk. 

Bertram és a tengerszemben tükröződő hegycsúcs

Viszonylag sokan jöttek szembe (északról indulók). Volt köztünk 2-3 futó is, akik mini hátizsákkal és két vizes palackkal a derekukon futva csinálták végig a GR20-at. Ők tutira superman leszármazottjai. Ezek az emberek körülbelül a szüleinkkel voltak egyidősek (Igen, most beszóltam minden 50-es szülőnek!!!:).
Egyébként GR20-asok között mi ketten a legfiatalabb korosztályt képviseltük.

A szembejövő forgalom. Ha leereszkedtek, mi jövünk.

Szépen haladtunk, de egy idő után eltűnt a jelzés. A szembejövő túrázókkal kérdően néztünk egymásra. Némi útmutatással mindenki megtalálta a megfelelő irányt :).
Feljutottunk a hegycsúcsra, ismét az öregek társaságába botlottunk. Már Bertrammal olyan meséket szőttünk, hogy biztosan klónozva vannak, és helikopterrel időnként kicserélik őket, mert egyébként kizárt, hogy így bírják az utat :P.
A lefelé menet végtelen hosszúnak ígérkezett. Tiszta volt az idő, nagyon messzire elláttunk, de a tábornak nyoma sem volt. A terep alaposan kikészítette térdeinket és csípőinket.
Ez volt az a pont, amikor arról beszélgettünk, hogy ha fájni fognak az ízületeink, akkor nem folytatjuk tovább a GR20-at, mert nem éri meg tönkretenni magunkat a célért.
A terv elég viccesen hangozhatott a hegyen, hiszen a legközelebbi civilizáció két napi járásra volt, szóval ha ki akarnánk szállni, akkor sem tudnánk!
Gyönyörű, kis tavas mezőkön vezetett utunk, pihenésképpen bohóckodtunk egy kicsit. 

Nem is kicsit örültünk, mikor megpillantottuk a tábort.
Itt már okosabbak voltunk, és nem árultuk el, hogy van saját sátrunk, így sikerült kölcsönözni egy nagyobb kétszemélyeset. 
A legnagyobb meglepetésünkre a "Van még vacsora?" kérdésemre igennel feleltek (az előző helyeken sose jutott nekünk, mert csak kb. az első 20 jelentkezőnek jut). Az már hab volt a tortán, hogy megkérdezték kénünk-e reggelit is.... na ekkor közel kerültem a meghatottság okozta könnyhullatáshoz. Sikeresen otthagytunk 56 Euro-t a táborba való bejelentkezésnél :). Később kiderült, hogy a sátras dologgal kapcsolatban félreértettük egymást, és azért még 12 Euro-t ki kell fizetni. Ezt én toltam el, bocsi Bertram, hogy miattam égett a fejed :D.
A tábor szuper volt! El volt kerítve, volt minden ami kell, és szerencsénkre viszonylag meleg volt az idő. Végre megzuhanyzunk rendesen. Kicsit sokáig tartott míg minden egyes hajszálamat bevizeztem a hideg vízzel, és ezért rám is kopogtak, hogy "Hééé már egy órája zuhanyzol és más is jönne...". Szóval nagy sokára, de sikeres hajmosással a hátam mögött kijöttem a zuhanyzóból, és megpróbáltam elkerülni a többiek megvető pillantását :).
Amíg szárítgattam a hajamat, Bertram konyhatündérnek állt és készített egy kis Smack-et.

A konyhatündérúr :)

A késői ebéd utáni a program a "Hogyan tovább?" megtervezése volt. Aggódtunk, mert nekem nagyon fájt a bal csípőm, és térkép hiányában nem tudtunk pontosan mi vár ránk az elkövetkező napokon.  
Kimásztam a kényelmes, nagy, kölcsönzött sátrunkból, és odamentem az első, látszólag egyedül utazó aranyos sráchoz. Másodpercek töredéke alatt kaptam tőle egy térképet, sőt kettőt is, és mondta, hogy nem kell sietni, nyugodtan tanulmányozzuk, és ha kell, szívesen elmondja az eddigi tapasztalatait. A gyerek kanadai volt, de már 5 éve Franciaországban él...
Bertrammal alaposan megvizsgáltuk az utakat, lehetséges kilépőpontokat, távokat, és megterveztük a továbbiakat(még kb. 2 napot túrázunk).
A tábori vacsora fél7-kor kezdődött. A táborokban az a szokás, hogy csak az első kb. 20 jelentkező kap vacsit (többnek nem jut) , az étkezés pedig közösen, egyszerre történik a menedékház előtt. A vacsi átlag 18 Euro, 2-3 fogásból áll.

Zöldséges penne, egy darabka bagett, és egy kis gyümölcskompót volt a menü. Finom volt, de nem bírtam megenni. Sose bírtam vacsorázni, ez az összes nap így volt. Kétszer annyit reggeliztem mint Bertram, ő pedig kétszer annyit vacsorázott.

A táborok mindig patakok mentén fekszenek.  Az ételt és a gázpalackokat helikopterrel szállítják. Áram nincsen, sötétedés után mindenki fejlámpával közlekedik. 
Néhol láttunk napelemeket. A víz mindig hideg (a patakból) , azzal lehet mosakodni/zuhanyozni, és abból lehet vizet melegíteni az ételhez.
A táborok általában egy menedékházból állnak, körötte sátorozóhelyekkel. Mindig van folyóvíz, 2 wc (guggolós) , 2 zuhanyzó... 

Ma este 8-kor feküdtünk le, és 4-kor keltünk.

4.nap (Refuge de Managnu - Vergio)
A reggelink szépen előkészítve várt minket a menedékházban. Bagett, vaj, lekvár, gyümölcslé, gyümölcskompót és forrócsoki.

7.15-kor indultunk el, nyomunkban ismét az öregekkel, szóval sietnünk kellett, nehogy utolérjenek minket. A mai nap 14km és 1600méternyi szintemelkedő várt ránk.
Eleinte egy óriási nagy mezőn haladtunk, ahol lovak legelésztek. Elég szép látvány volt.

A szokottnál hűvösebb volt, és elkezdett szemerkélni az eső. Föltettük a túrazsákokra az esőzsákokat, magunkra pedig az esőkabátokat.
Egy idő után elkezdett emelkedni az út. Hideg volt, esett, folyton éhes voltam, és a szokottnál nehezebben bírtam tempót tartani Bertrammal.
Egy cataflam-nak (a fájó csípőre) és a még sosem látott gyönyörűséges tájnak köszönhetően túllendültem a problémákon. 
Úgy érzetem magamat, mintha a Harry Potter forgatási helyszínére pottyantam volna. Egy hegygerinc szélén haladtunk, tőlünk balra szakadék volt, és teljesen körbevett minket a köd. Nagyon misztikus volt az egész! Egyáltalán nem zavart a zuhogó eső, sőt fantasztikus érzés volt a részese lenni ennek az egész természeti jelenségnek. Sosem felejtem el, ezek a pillanatok beleégtek az agyamba...

Évi keresi az utat :)

 Úgy két-három óra múlva, mikor leértünk a hegyről, és a köd is eltűnt, már nem élveztük annyira az esőt. Szinte mindenünk elázott. Fáradtak, vizesek és éhesek voltunk, és gőzünk sem volt arról, hogy mikor lesz vége a szakasznak. 
Egy meredek sáros hegyoldalon másztunk fölfelé, közben küzdöttem a dolgozni nem akaró izmaimmal és a hisztivel, ami megpróbált elhatalmasodni rajtam. Ömlött a szembe a víz. 
Bertram, aki már ügyesen fölért, lekiabált valamit, aztán lentről láttam én is, hogy fönt autók haladnak el. Civilizáció!!!!!!
Megérkeztünk Vergio-ba, ami nem másból áll, mint egy menedékházból (kempinggel), és egy sípálya mellett fekvő hotelből. Bertrammal azonnal egyre gondoltunk, és megcéloztuk a hotelt. Kicsit ciki volt bőrig ázva bemenni, minden lépésem nyomában egy kis tócsát hagytam a recepció előtt.
Szerencsénk volt, volt szabad szoba! Sokáig tartott kifizetnem és megkapnom a kulcsot, mivel a recepciós srác sokáig fittyet sem hányt rám. Nem elég, hogy francia nem voltam, de még ráadásul nő is :).
A szállás azt jelentette, hogy ma este meleg vízben fogunk zuhanyozni, pihe-puha ágyban fogunk aludni, és a legfontosabb: lesz hol megszáradnia a cuccainknak.
Csak annyi problémám volt, hogy nem tudtam mit fölvenni. Elázott mindenem. Susogós esőnadrágban indultam le Bertrammal az étterembe vacsorázni. Itt is szembesülnünk kellett azzal, hogy milyen hátrányokkal jár ha, nem tudsz franciául Korzikán:). Végül valahogy sikerült rendelnünk valami vacsit. Sör, egy deci bor(ehelyett fél litert kaptam) és két adag ricotta sajttal töltött tészta, marhapörkölttel. Tutira mirelit volt a kaja, de nem érdekelt minket, örültünk a főtt ételnek.

A bort fölvittük a szobába. Az mp3 lejátszómat Bertram rábütykölte a tv-re, így zenénk is lett. Kártyáztunk egy kicsit, döglöttünk az ágyon pár órát, aztán alvás, hajnali 5-kor kelés.
Reggel a ruháink hajszárítózásával indítottuk a napot :).
A szobánkban reggeliztünk, majd valamivel 7 előtt elindultunk. 

  5.nap (Vergio - Refuge de Tighjettu)

Erdőn át kezdtük az utat, majd a nap első felét a hegyek között fekvő völgyekben tettük meg. Végül a völgy elfogyott, és elkezdünk mászni sziklákon fölfelé.

A kék pötty Bertram :)

Elértük Mori-t(refuge). Ezzel kapcsolatban az elmúlt két napban több találgatás is született, hogy vajon hol is van az a Mori...   
Nos, Mori fönt van a hegyen, 3 Euró a forrócsoki, a kilátás marha jó, és ami Mori után következik, az a legkevésbé sem jó: nagyon nehéz, végtelenül hosszú, hegyről lefelé vezető út. 

Ölelkező sorstársak Mori-n

Mert megérdemlem...

Lefelé menet

Lefelé ereszkedve többször azt éreztük, hogy már csak pici van hátra, aztán megint eltelt egy újabb óra. Energiaszintünk zuhanásba kezdett, és már megközelítette a nullát, mikor megláttuk Tighjettu-t. Ott aztán fölvilágosítást kaptunk, hogy ez még sem Tighjettu, mert az kb. 5 percnyi túrázással odébb van. Ha csak 5 percről van szó, természetesen folytatjuk.
Hatalmas csalódás volt, mikor 15 perc múlva megláttuk, hogy Tighjettu fönt van a hegy oldalában, és bizony 5 perc alatt biztosan nem jutunk föl oda. Következett 50 perc intenzív szenvedés felfelé...  Bertram próbálta tartani bennem a lelket, de az energiaszintem már mínuszban volt.
Mikor már csak 10 lépés választott el a menedékházból, hirtelen kitört belőlem valami zokogás féle, ami szerencsére csak néhány másodpercig tartott. A lentieket, akik azt ígérték, hogy csak 5 perc az egész, legalább 100-szor elküldtem a jó büdösbe... 
Tighjettu menedékházban mellénk szegődött a szerencse, mert volt szabad helyük éjszakára. Minden menedékházban van szálláshely, általában 6-26 főnek (egy közös helységben fekvőhelyek). Ezeket a helyeket már hónapokkal előre le kell foglalni neten, majd bemutatni róla a papírt. Mi ilyet nem tettünk, ezért különösen nagy szerencse volt, hogy ma bent aludhattunk. 
Előnye a dolognak, hogy sokkal melegebb mint a kinti sátorozás, hátránya, hogy egy helységben kell aludnod 20 másik idegennel. Ideje bővíteni a komfortzónán :).

Refuge de Tigjhettu, balra lent egy bocival :)

Fekhelyek. A hálózsákból kilógó lábak a relaxáló Bertram tartozékai:).

Bertramban lemerült az elem, bebújt a hálózsákjába, és egy cataflam társaságában lement alfába, én pedig farkasszemet nézve a hideg vízzel megzuhanyoztam, hajat mostam. Később egy kis forrócsokival sikerült Bertramot kicsalni az ágyból, majd készítettünk valami vacsorafélét is. Szólt a zene, nagyon jó volt a hangulat. Mikor a többi túrázó leült vacsorázni, mi már ágyban voltunk, és amikor a többiek az igazak álmát aludták, mi már a reggeli teánkat kavargattuk és reggeliztünk. 

Elérkezett a 6. túranap. Látszott, hogy tapasztaltabban vagyunk a többiektől, akik csak kb. 2 napja indulhattak el északról, azaz az ellenkező irányba haladnak, és még nem jöttek rá a korán kelés előnyeire. 

 6.nap (Refuge de Tighjettu - Asco)
Még reggel 6 óra sem volt, de mi már útra keltünk. Fejlámpánk fényét maximumra állítottuk, és elkezdtünk mászni a sziklákon fölfelé. Tudtuk, hogy ezt a GR20 legnehezebb szakasza. 9-kor már fönt voltunk a csúcson. Kabátot vettünk a hideg szél miatt, majd elkezdtünk lefelé ereszkedni. Föntről láttuk, ahogyan egy felhő kikúszík a völgyből. Őrületes látvány volt! 

Hosszan követett minket egy madár, valószínűleg mert Bertam még a helycsúcson adott neki egy kis kekszet :).
El kellett tennünk a túrabotokat, mert szinte minden lépésnél szükség volt a kezünkre is. Ez már rég nem gyalogtúra, hanem sziklamászás volt. Több helyen láncokat rögzítettek a sziklákra, hogy legyen mibe kapaszkodni. Aztán további részeken legalább ugyanolyan meredek volt a fal, mégsem volt semmi biztosítás. Ezeken a részeken simán lepipáltuk pókembert!
Ez a GR20 legnehezebb szakasza? Szerintünk inkább a legjobb :).  Izgalmas, kihívó, szórakoztató. Imádtuk!!!

Meredeken föl, meredeken le, meredeken föl, majd ismét le.... és végül csak le, le és le.
Itt történt meg, hogy szembejött egy dél-afrikai, 75 év körüli párocska, akiknek még csak most érték el a sziklás szakasz kezdetét. A bácsi mesélte, hogy ő már korábban is járt itt, de most elhozta a feleségét is.
Ez egyszerűen hihetetlen, ugye?

A hegyek között, gyönyörű zöld völgyben haladtunk, szikrázóan sütött a nap. Egyre csak közeledtünk a túra végéhez.
Calenzana-ig akartunk menni, de mivel érkezésünkkor nem lett volna tömegközlekedés Bastia felé (csak ugye taxi 270Euro-ért), így az mutatkozott ésszerű döntésnek ahhoz, hogy ne késsük le a gépünket, hogy Asco-ban kiszállunk a GR20-ból, ahonnan megközelíthető Ponte Leccia. Onnan vonattal könnyen eljuthatunk Bastia-ba. Igaz így lesz kb. két "felesleges", nem tervezett napunk Bastia-ban, de majd csak elütjük valamivel az időt. Ha mást nem, akkor nyaralunk, a szó szó szoros értelmében :).

Az azért elég nagy pillanat volt, mikor 6 napi folyamatos túrázás után elértük Asco-t, és északon kiléptünk a GR20-ból. Kicsit sajnáltuk, hogy vége, hiszen annyi gyönyörűséget láttunk, annyi izgalomban volt részünk. 
Mikor visszanéztem arra gondoltam, hogy tessék, megcsináltuk, királyok vagyunk, büszkék lehetünk magunkra!  

Ezt a fotót Bertram női rajongóinak készítettem :)

  Asco-ban volt némi meglepetés, mert ahhoz képest, hogy ez egy népszerű síparadicsom, üdülőhely, innen se ment a mai nap semmiféle tömegközlekedés Ponte Leccia-ba. A refuge-ban dolgozó nénik azt mondták, jól működik errefelé a stoppolás, így ezt az opciót választottuk, mert nagyon szerettünk volna ma estére a városba jutni. Elindultunk Ponte Leccia felé, és mikor jött egy autó, kitettük a kicsi kezünket stoppolni. Az első arra jövő járműből integettek, hogy bocsi de nem férünk be, és tényleg tele is voltak.

Az út szélén stoppolás előtt, a megérdemelt Coca-Colámmal...

Körülbelül a 3. autó, ami egy lakókocsi volt, megállt, és azt mondták el tudnak vinni minket egy darabig. Egy Stuttgart-ban élő ötvenes házaspár volt, akik saját lakóautójukkal jöttek Korzikára pihenni. Nagyon aranyosak voltak :). Elvittek minket egy jódarabon, majd kedvesen elköszöntek. Ismét stoppolásba kezdtünk, de nem telt egy 5 perc sem, máris egy stuttgarti(!!!) történész autójában robogtunk Ponte Leccia felé. Bertram elővette német nyelvtudását és megtudott néhány okosságot a pasiról, aki 20 év után először volt szabadságon, én pedig a hátsó ülésen zöld arccal küzdöttem a hányinger ellen, miközben a szerpentineken kanyarogva kerülgettük a teheneket.
Egy pillanatra sikerült elaludnom, de ekkor meg is álltunk, Ponte Leccia közelébe értünk. Megköszöntük a fuvart, majd 20 percnyi útszéli zombi séta után elértük Ponte Leccia vasútállomását. Vettünk jegyet a legkorábbi Bastiába menő vonatra, majd az indulásig hátra lévő 2,5 órát elütöttük egy közeli kocsmában.
A vonat teljesen tele volt. Örültünk, hogy sikerült felpréselődni. Sokkal tovább tartott az út, mint kellett volna, és valahol át is kellett szállni.

Ismét Bastiában voltunk, kezdhettük újból a szobavadászatot, természetesen megint mindenhol ki volt téve a Megtelt tábla. És hol kaptunk végül szobát? Ismét a Hotel Imperial-ban :). Az öreg recepciós megismert minket, egyből elkezdett okézni :). Szerencsére most nem a selejt szobát, hanem egy rendeset kaptunk, azaz volt a szobánkban külön fürdőszoba. Ezt biztosan azért érdemeltük ki, mert visszajáró vendéket lettünk:). 

BASTIA

Bastia Korzika legnagyobb városa, egy kis öböl és dombok között fekszik a tengerparton. A város nevét a nagy kerek bástyatornyáról, a bastiglia-ról kapta. Kikötő, világítótornyok, szép színes épületek, a háttérben hegyek... hangulatos az egész.

Szép-szép, de olyan pici, hogy 2 nap alatt bőven megnéztük az egészet. Azzal telt a napunk, hogy a város egyik részéről elsétáltunk a másikra, leültünk beszélgetni, vettünk sütit, majd ezt megismételtük :).
Bertram hihetetlenül szenvedett, nagyon szeretett volna a lehető leghamarabb továbbállni :).

 

 A második nap este busszal kimentünk a reptérre. Nem láttuk értelmét hotelben aludni, mert a 
járatunk miatt hajnali 3-kor úgy is el kellett volna indulnunk onnan. Szépen kiterítettük a derékaljakat a terminálban, és "lámpát oltottunk".  Hajnali 1 körül arra keltünk, hogy valami nem hagy  minket aludni. Legalább 20 légy zümmögött a testünk körül. Beletelt úgy 2 órába mire rájöttünk, hogy Bertram túrazsákja miatt gyűltek a dögök olyan szép számban össze. Arrébb tettük, valamivel javult a helyzet, de 5.40-kor a Párizsba induló gépünkre való becsekkolásnál cseppet sem voltunk kipihentek.

PÁRIZS

A 11 napos utat úgy terveztük meg, hogy hazafelé menet egy napot Párizsban tölthessünk.
A hajnali indulásnak köszönhetően a repcsink reggel 8-ra ott is volt. Vettünk a Paul-ban némi finomságot és metróra szálltunk. Teljesen be volt borulva az ég, zuhogott az eső. A gondolat, hogy valószínűleg végig ilyen idő lesz a elkövetkező 24 órában, némi szorongással töltött el.
A Louvre közelében volt a szállás. Bonyolult volt megtalálni, mert a metrónál kapott kis várostérképen nem szerepelt az utca. Szerencsére volt Bertramnál GPS.
A reptéri alvás, legyek hajkurászása, hajnali utazás és esőben metrózás után felüdülés volt megzuhanyozni és tiszta, meleg ruhát venni.
Mikor elindultunk várost nézni, mellénk szegődött a szerencse, elállt az eső és kisütött a nap. 
Megnéztük a Louvre-t, felmentünk a Eiffel-toronyra, láttuk a Diadalívet, sétáltunk a Champs-Élysées-n...

Louvre

Estére lejártuk a lábunkat. Már visszafelé tartottunk, mikor újból elkezdett szemerkélni. Bemenekültünk egy hangulatos helyre vacsorázni, relaxálni. Borunkat kortyolgatva az ablakon át bámultuk a zuhogó esőt.

Másnap reggel 8-kor már a Notre-Dameban voltunk.

Utána a Gare de Lyon-t is megnéztük, de inkább a Bastille-t kellett volna. Azt majd legközelebb.
Kora délután indult a gépünk, 4 körül landoltunk Magyarországon.


Gondoltam itt írok egy kis hú de cool volt veled...miegymás monológot Bertramnak, de ő nem szereti az ilyesmit, szóval ezt most kihagyom :).


A GR20-at csak ajánlani tudom mindenkinek. A túra valóban nehéz, de az a rengeteg szépség amit látni lehet, a büszkeség amit a végén érzel, megéri a fáradtságot.
Számomra sokkal fontosabb a mentális, mint a fizikai kikapcsolódás. Sosem értettem, hogyan tudják mások az egész évi fáradtságot egy tengerparton fekve kipihenni.
A GR20-on miközben a tested dolgozik és az agyad egy része a következő lépésre koncentrál, az agyad többi részét teljesen ki tudod kapcsolni. Megszabadulsz egy halom nehéz gondolattól, ami talán már hónapok óta kísér. Ezek után tiszta fejjel sokkal jobb döntéseket tudsz hozni, sokkal jobb terveket tudsz szőni, sokkal nagyobb erővel tudod belevetni magad a munkába. 
Én teljesen feltöltődtem.
Igaz a mondat, amit a GR20-ról írtak: " A túra. Átlényegülsz, ha megcsinálod." 

Ölelés,
Évi